Amikor tökéletes minden, amikor minden a helyén van, amikor sehol egy probléma és mégis. Az a pici, apró valami, amit eddig rejtegettél a felszínre tör...Nem tudod eltiporni, ott él benned mélyen, láthatatlanul. Mosolyogsz, némán tűröd, erős vagy, nem tudhatják, nem árulhatod el, nem lehet....Csak élsz vele, elviseled, egy csepp könnyed sem hullik. A te kereszted, cipeled...még élsz. És amikor már elviselhetetlen a fájdalom és üvöltenél egy szikláról a szélbe, hogy ELÉG...akkor veszel egy nagy levegőt és folytatod másnap, ugyanott. Mert ez az élet..így kell lennie. Vannak dolgok, amikkel, ha nem tanulunk meg együttélni, eltipornak. Megsemmisítenek teljes tudatodban és csak a tested marad. Az üres, lelketlen váz, mert belül meghaltál. Nem lehet, nem szabad. Majd lesz jobb is, ugye? Ugye holnap már nem lesz ennyire fájdalmas, ugye holnapra elmúlik....csak egy kicsit.... Csak egy rövid időre legyen nyugtom, majd megtanulom, ígérem. Megtanulok vele együtt élni.

Irigy vagyok, irigy azokra az emberekre, akik beleröhögnek a sorsuk tükrébe, a mocskos, undorítóságba és át tudnak lépni a problémáikon. Átlépnek rajta, ezzel megszűnik. Sem időt, sem energiát nem pazarolva arra. Nincs szivük? Nincs lelkiismeretük? Hogyan léphetnék át egy dolgon, ami az enyém, amit én teremtettem és ezzel az életem része? áhh, már megint én vagyok buta....ugye? Túlreagálok dolgokat biztosan.  hmmm

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.