Furcsa dolog a halál. Nem mondanám, hogy félek tőle. Valahogy a sajátom hidegen hagy. Úgy érzem, hogy mindenkinek megvan az ideje, amikor mennie kell. Vesztettem már el számomra fontos embert, neki eljött akkor az ideje. Nem hiszem, hogy bármikor és el tudom majd fogadni teljesen, hogy Ő nincs már nekem. A nagypapim volt, a világ legdrágább nagypapija és még mindig olyan, mintha ott lenne a kicsi házában, az állatkáival..

Viszont van, amikor valaki önként hagyja itt. Úgy érzi nincs megoldás a problémájára, magára az életre és úgy dönt, hogy befejezi. Ha valakinek át kell élnie, hogy elveszít valakit, akkor az a barátainak is nehéz. Odaállnának mellé, megsimítva a hátát, hogy "sajnálom" vagy "részvétem", de ezek ilyenkor szinte csak üres szavak. Nem érezhetjük át a fájdalmát, nem vállalhatjuk magunkra a baját. Támogatásként persze mellette lehetünk, de ez édes kevés ilyenkor. Csak a nagy sóhajok és a sajnálkozó tekintet marad. Meg a már jól elcsépelt, talán közhellyé lett "Itt vagyok melletted, ha bármiben tudok segíteni, szólj!" kijelentés. Szeretném most felhívni ezt a barátot, hogy mondjak pár kedves szót a telefonba, de most jobb ha nem zavarom. Érdemben nem tudnék segíteni, azt hiszem.

Ha valakinek nehéz az élet, összejön sok minden, hajlamos szuicid hajlamát elővéve, hülyeségeket gondolni. Ebben az esetben talán egy szerelem lehetett az, ami miatt elszakadt a cérna. Dehát megéri? Ilyen fiatalon. Ismerem az érzést, amikor úgy érzed, hogy megszakad a szíved és hogy nincs tovább, nincs értelme, már csak a halál marad. De ez nem megoldás, ez menekülés. Elég szuicid vagyok én is, de nem tennék ilyet. Nem hiszem, hogy van olyan, amit nem lehet helyrehozni...

.....és ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy megéri egy összeveszés miatt távol lenni azoktól, akiket szeretünk? Bármikor történhet olyan, ami ténylegesen visszafordíthatatlan és akkor már csak a sajnálkozás marad a balgaságok és gyerekes hülyeségek miatt elvesztegetett idő miatt. Ilyenkor mindig megijedek. Hogy eleget törődöm-e a szeretteimmel, hogy ha most bárkivel történne valami, azok közül, akiket szeretek, nem maradnának-e lezáratlan dolgok. Amiket később, szívszakadva, bűntudattal és valami időgépre várva szeretnék majd reménytelenül helyrehozni.

Miért nem vigyázunk a szeretteinkre? Miért csak akkor érezzük valakinek a szívszaggató hiányát, amikor elveszítjük? Miért csak akkor akarjuk rendbehozni? Mert nem figyelünk!!

 Most valami kényszert érzek, hogy helyrehozzak dolgokat, kijavítsak hibákat....persze ha hagyják. Én sem figyeltem, nem becsültem meg, akik szeretnek, vagy nem úgy, ahogy kellett volna.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.