Persze, hogy beárnyékolja valami mindig csodás kis életem....Van egy nagyon jó barátom, akit nagyon szeretek, de nem boldog.....van valami baj....

.......igen vannak ilyen emberek. Nem beszélnek. Néznek mereven, keményen ellenálva mindenféle lelki ostromnak, ami a boldogtalanságuk okát hivatott kifürkészni. Megnémultak, ki tudja milyen gyermekkori trauma, vagy egy álszent barát által okozott sérülés váltotta ki, de nem képesek elmondani. Nem akarják, mintha szégyellnék a problémát. Ha megkérdezed, a szemedbe hazudik, ha sarokbaszorítod elmenekül. EZT ÍGY NEM LEHET....Egy lelkileg teljesen sérült ember lesz a végeredmény. Nem akarom, megszakad a szívem, hogy végignézem és nem tudok tenni ellene. Ha egy problémát nem látunk be, azon nem lehet segíteni. De nem értem miért kell. Azért vannak a barátok, hogy hátha van megoldás, vagy csak elmondani, valakinek....legalább egy ember lenne, nyugodtabb lennék, ha tudnám van valaki mellette. A folyamatos negatívum, az a mély szomorúság csak gyűlik, folyamatosan növekszik és a végén felemészt. Akármit mond, akármit csinál....rohangálhat fel-alá vigyorogva, látom a szemében, azt hiszi, hogy nem, pedig ismerem.:) De a világot is megfordítaná, csakhogy le tudja tagadni. Mert az ugye megy, a tagadás, a terelés. Nem értem, egy olyan ember, aki tele van rengeteg pozitív tulajdonsággal, szeretik, szeretjük azért és úgy amilyen, annak miért kell megmásítania a valóságot. Apró kis hülyeségek, betegesen, jelentéktelenek...pont ezért nem értem; és lebukik velük, de ezt is letagadja. Úgy tesz, mintha bármilyen szégyellnivalója lenne önmagával vagy a viselt dolgaival szemben. Pedig hihetetlen ember és mi azért vagyunk a barátai, mert elfogadtuk ilyennek, sőt! csak ilyennek fogadjuk el.. Hazugság hazugságot szül és ha valaki évekig kényszerül ilyen életformába, azon (mint a mellékelt ábra is mutatja ) maradandó lelki sérülések keletkeznek. Ami a legrosszabb, nem hallgat senkire és nem hajlandó meghallgatni senkit. Engem nem, az egy dolog, de hogy nálam idősebb, jóval tapasztaltabb emberek véleménye mellett is elmegy. Makacsul, "én ilyen vagyok" felkiáltással. Nem lehet. Elpusztít. Biztosan van oka, valahol mélyen és szeretném megfogni a kicsi kezét, leültetni egy székre és meghallgatni. Segíteni, mert tényleg nem bírom.....nem bírom végignézni. Van egy ismerősöm, aki teljesen ugyanilyen viselkedési formával egy hónap kényszerpihenőre szorult bizonyos sárga színű házban. Megéri? Vagy tényleg ennyire nehéz megnyílni? Egyszer már ment, vagy az sem volt igazi?

Tehetetlen vagyok, végig kell néznem és olyan érzésem van, mintha szépen lassan elveszteném. Végigolvastam, amit most írtam és ha netán megmutatnám vagy felvázolnám neki, vérig lenne sértve és megkapnám a "Te hogy kivagy! Hagyjál már a hülyeségeiddel én erre nem vagyok kíváncsi. Miért kell így túlreagálni a dolgokat? Nincs semmi gáz, csak kicsit rosszabb passzban vagyok. Minek beszéljek róla, úgysem tudsz segíteni." monológot. Aminek szintén vajmi kevés köze van a valósághoz úgyhogy Sakk-matt, frankón. Teljesen ugyanaz a szituáció, mint amikor egy alkoholistát vinnének elvonóra, csak ugyebár előtte fel kell vállalni és be kell látni, hogy baj van. Addig nem lehet kezelni. 

Annyira bánt, annyira elszomorít, mert egy nagyon értékes ember és nehezen viselem a tehetetlenséget. Talán gyűjtök erőt és lesz ami lesz alapon nekiesek. Mondjuk valószínűleg makacssága miatt csak rontanék a helyzeten. Lehet elveszíteném, mint barátot, de nekem talán megérne ennyit, hogy észheztérjen.....mert amíg nem, addig nem lehet boldog és én nem bírom nézni, hogy boldogtalan...mindig......

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.