Szombaton elmaradt valami nagyon fontos dolog. El akartam köszönni valakitől, de nem volt rá lehetőségem sajnos. Nem gondolom, hogy az én hibámból, de teljesen alkalmatlanok voltak a körülmények. Nem avatkozom bele más magánéletébe, nem érzem, hogy bármi jogom lenne hozzá. Elég a saját káoszomat rendezgetni. Nincs ahhoz sem közöm, hogy ki, kinek, mikor, miket mond el és hogy hogyan. Főleg azért kellemetlen, mert nem foglalhatok állást, nem is tudnék mondjuk, de sajnos az ilyen esetekben valahogy kimondatlanul is elvárják a résztvevők. Megértek mindenkit ebben a helyzetben, közel is állnak hozzám és nem szerettem volna senkit sem megbántani. Így "független" kívülállóként szemléltem csak az eseményeket. Remélve, hogy így senkinek nem okozok fájdalmat. Igen ám, csak úgy alakultak az események, hogy egy személynek el kellett mennie. Sok minden játszott közre a dologban. Hazudnék, ha azt mondanám hogy a legjobb barátnőm lett volna, de nagyon megszerettem az utóbbi időben. Pont ezért bánt, hogy nem tudtam elköszönni. 

Sajnálom, hogy nem nyomorogtam szombaton este a kertkapumban, várva, hogy mikor lépsz ki az ajtón, hogy nem kiáltottam oda, hogy várj egy percet...csak, hogy megöleljelek és mondhassam bármilyen közhelyes is: "Örülök, hogy megismertelek. Remélem még találkozunk...." De biztos vagyok benne, hogy látlak még...

“Mindannyian különböző utakat választunk az életünkben. De bárhová is megyünk, mindenhová viszünk magunkkal egy kis darabot mindenkiből.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.