..sokat sírtam ma, elpakoltunk nagypapim házából....

Decemberben halt meg, májusban volt a temetés és most pakoltuk össze a dolgokat a házból. Ő az első közeli hozzátartozóm, aki elment.  Amikor még nem éreztem, valahol reméltem, hogy ő még ott van. A kicsi házában az érdekes és mókás kis dolgai között. De nem volt ott, igazából semmi sem volt ott csak a kézzelfogható elmúlás. A pohár az asztalán, az elmosogatott edények, a fogkefe a helyén, mint ha holnap még elővenné valaki. A ruhák a szekrényben, minden az utolsó tárgyig úgy, mint ha még tényleg kellene, mint ha holnap minden folytatódna ugyanott. Annyira befejezetlenül és lezáratlanul...a káosz az életéből ottragadt. Az az édes rumli, ami mindig körülvette. Igen, a zseni ugyebár átlát a káoszon. Ő is átlátott. Hihetetlen ember volt és szentül hiszem, hogy a legjobb nagypapi a világon. Most érzem, hogy hiányzik...nagyon.

Erről nem lehet beszélni sajnos. Mindenki tudja, hogy miről szól ez a dolog és ha bárkinek elmeséled, hogy elvesztettél valakit, akit nagyon szerettél, akkor szemérmetlenül felhozza az egész családfa elhunyt tagjait az elmúlt 100 évre visszamenőleg. Miért nem lehet egyszerűen megölelni az embert és a fülébe súgni, hogy tudom mit érzel és tudom, hogy milyen nehéz. Nem azt mondani, hogy jajj, majd elmúlik. Hanem igen is bevallani, hogy nem, ez az érzés soha nem múlik el igazán, az űr ugyanúgy megmarad, maximum fakulnak az emlékképek.

De már megint az egyenes beszéd hiányérzete érződik ki a mondanivalómból...

Nagyon nehéz volt ez a nap...de most már jobb lesz azt hiszem.......

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.