Drága Dédim mondta mindig: "Ha nem tudsz minek örülni, örülj annak, ahogy mászik egy katicabogárka..."

Én meg teljesen elfelejtettem. Lusta vagyok kimenni a Tisza-partra, vagy kiülni kertbe, szétnézni magam körül, amikor annyi csodálatos dolog van. A nagy világfájdalmamban, teljesen belefulladva a problémáim gusztustalan emésztőgödrébe, nem figyelek. Hogy is töltődhetnék fel, amikor semmi pozitívat nem érzékelek. Valahogy leblokkoltak az érzékelő receptoraim. Elmegyek minden és mindenki mellett, törtetek előre valami láthatatatlan, megfoghatatlan megoldásgömb felé és közben nem nézek szét. Pedig a gömb nem is létezik, csak én akarom tudni, hogy ott van, igen, meglesz, elérem.

Az idő tényleg megold sok dolgot, mondjuk van, amit elég soká. De igazán lassíthatnék. Megállhatnék az élet erdejének egy kis tisztásán végre, élvezni a napfényt, az apró kis csodákra figyelni, amiket annyira sokra értékeltem régen. Igen, azt hiszem ez a baj. Nem szánok időt és energiát ezekre a kicsi, ám igen jelentős részletekre. Úgy érzem most már jó úton vagyok, meg kellett nyugodnom, az élet felkínálja a megoldásokat. Én ráadásul úgy érzem, elég sok "bonuszmeglepit" is kapok. Mondjuk néha félek, hogy túlértékelek gesztusokat, de nemrég 100%-ig meggyőzött egy igen kedves levél arról, hogy figyelnem kell a megérzéseimre, bármennyire abszurdnak és irreálisnak is tűnnek. Ha velem kapcsolatosak, akkor jó. Próbálok úgy élni, hogy figyelembe veszem őket, akár negatívak, akár pozitívak. Ha mással kapcsolatosak..hát akkor nem szólhatok. Nem értenék, vagy értik csak teljesen biztosra veszik, hogy csak egy csúnya szándék által vezérelt kósza gondolat. Majd igazol az idő, mondjuk akkor általában már késő, de igyekszem láthatatlanul ott lenni, hogy a legkisebb negatívummal fejeződjenek be ezek az ügyek. Már nem avatkozok be. Nem akarom mindenáron kielégíteni jellememből fakadó ormótlan igazságérzetemet. Nincs értelme, rá kellett jönnöm ennyi idősen. Mindenki úgyis a saját hibáiból akar tapasztalatot nyerni. 

A látszatemberek sajnos mindig ott vannak. A társadalom aktív rétegét képezik és az eddigi működését figyelembe véve kétség kívül fontosak is. Az egy másik dolog, hogy nekem személy szerint nincsen rájuk szükségem. Sőt, valami megfogalmazhatatlan undort érzek irántuk. De itt vannak, körülöttünk, beleépülve mindennapi életünkbe. Egy-egy gesztussal, elejtett mondattal vagy szituációval ugyan elárulják magukat, de szerencsére nem veszik észre. Néha még szórakoztatóak is. Aztán ha egy rosszabb napon netán kötözködni támad kedvem, hát megtalálom őket sajnos. Ez egy nagyon rossz szokás, de valahogy feldob. Az a mérhetetlenül beképzelt felháborodás, az a bután dacos védekezés ami ilyenkor kirobbani látszik belőlük tényleg mókás. Igen, a nevetségesség határát súrolja. Tudom, gonosz vagyok, de ez valahogy így alakult. Azért próbálok a normál emberi határokon belül maradni. Nem megalázóan és ha lehet annyira nem kellemetlen helyzetbe hozni őket.

Ezzel véletlenül sem azt kívánom mondani, hogy nincsennek hibáim. Mert figyelmes olvasó számára nyilván észrevehetőek voltak az eddigi írásaimból, hogy igen csak meg lettem áldva negatívumokkal. De akkor sem viselem a felületes, beképzelten buta, álszent, hamis látszatembereket. Szerencsére mindig elintézi őket a sors valahogy. Én meg próbálom viszonylag távol tartani magamat tőlük.

Megyek, megkeresem azokat az apró kis csodákat...álomországban is biztosan nagyon sok van...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.