Vannak helyzetek az életben, amikor nehéz, amikor tényleg az egyetlen megoldás, hogy túl kell lépni rajtuk, meg kell nyugodni. Tenni már nem lehet semmit. De ha bánt, ha megviselt akkor nem olyan könnyű nem szólni, elfelejteni és élni tovább. Hiába szidnak le, vagy kiabálnak, nem segít. Kedvességre és megértésre lenne szükségem.  Ilyenkor jövök rá, hogy túl sokat várok az emberektől, hisz az emberi teljesítőképességnek igenis vannak határai. Kinek érzelmi okokból, kinek az intelligenciájából kifolyólag, de van egy szint, amin nem tudnak felülteljesíteni, bármennyire is szeretnék. Sőt van, hogy tisztában vannak ezzel a szinttel és nem is akarnak többet tenni. Mindenkinek megvan, hogy egy emberért, egy családtagért vagy egy barátért mire képesek. Nekem vannak emberek, akikért szinte bármire....De mindig túl sokat várok. El kell fogadnom, hogy bizonyos emberektől nem kaphatok többet. Jó, persze megtanulom idővel, de lássuk be, nehéz. Meg kell értemen, hogy nem az ő hibájuk, hisz nem ők tehetnek arról, hogy én többet gondoltam, vagy vártam. Így is rengeteget kapok, lehet én vagyok telhetetlen. Sőt úgy néz ki, hogy biztos. A kölcsönösség szintén ilyen dolog. Nem létezik. Vagy annyit kapsz, hogy sosem tudod viszonozni vagy fordítva. Aki adhat, nem fog csak azért kevesebbet adni, mert nem kap olyan mértékű viszonzást. Hisz nem is várja el. Az más kérdés, hogy ha szüksége lenne rá fordított helyzetben, akkor azért nem esik jól, ha nem látod a másik oldalról ugyanazt az elkötelezettséget. Az én életemben vannak olyan emberek, akiktől annyi mindent kaptam, hogy szerintem sosem tudom viszonozni...és most nem a fizikai dolgokra gondolok. Annyi szeretetet, megértést, elfogadást és támogatást. Sosem gondoltam volna, hogy pont tőlük és hogy vannak ennyire önzetlen emberek. Nem várják el, hogy valaha megháláljam, hisz valamilyen szinten megtudom, de teljes mértékben soha. Szerencsésnek érzem magam, hogy vannak ilyen emberek mellettem. Persze ott van a másik oldal, amikor kérsz valamit, ami szerinted nem nagy dolog, de nem kapod meg. Nem azért, mert teljesíthetetlen lenne, hanem mert nem akarják, vagy egyszerűen nincs kedvük megtenni és nem is érzik úgy, hogy tényleg megkellene. Igen, a barátok teljesítőképessége véges, de ez így van rendjén. Hisz nem ezért a barátaim. Hanem, mert szeretem őket, hibáikkal együtt, hisz ők is engem, pedig nekem rengeteg van. 

Ilyenkor érzem egy párkapcsolat hiányát. Amikor annak a bizonyos "választott embernek" nehéz helyzetekben ugyebár melletted kell állnia. Ha baj van, vagy szomorú vagy ott kell lennie, csöndben, megértően, csak hogy hozzábújhass, hogy megnyugodj. Érezd, hogy megérti, hogy veled van bármi is történjen. Érezni a feltétel nélküli szeretetet, és megpihenni, ha átölel. Hát igen, én választottam ezt az igencsak kellemes "szingli" életmódot. Vannak előnyei is persze, a nehéz időszakok meg majd csak elmúlnak. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.