Amikor minden káoszba fullad. Amikor úgy érzed, hogy a munkádban is - minden összpontosítás ellenére - katasztrófális hibák vannak. Amikor az imádott emberekhez is csak egy-két szó erejéig tudsz kedves lenni. Utána csak a magadra erőltetett átlátszó semlegességet mutatod feléjük... Amikor belenézel az életedbe és olyan, mintha csak egy összedurmányolt pudingos pohárba néznél. Nincsennek látható körvonalak csak sejthető, hogy mi akart az lenni..valahol még is tudod, hogy ugyebár hogyan is kéne kinéznie a dolognak.
...és baj nincs, ok sincs. Csak vannak azok az időszakok, amikor meg kell állnod. Le kell raknod mindent a kezedből, be kell zárnod az ajtót és PIHENNED KELL! Nem szabad beszélned, nem szabad semmihez nyúlnod, ki kell kapcsolnod mindent és mindenkit....főleg önmagadat.

Óóóhh, igen, ha minden ilyen egyszerű lenne. Csak bezárnám az ajtót, kikapcsolnám a telefont és csend...Béke....
De nem, reggel kelés, már a kapuban akadályokba ütközés, kedves munkások árokásása, munkahelyre be, mosolyogni, kedvesnek lenni, munkátelvégezni rendesen persze....

és akkor még csak egy szimpla, egyszerű nap...

Fáradt vagyok...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.