...talán egyszerűbb lenne kimondani minden szót..., leírni minden gondolatot, elküldeni minden sms-t, felhívni mindig aki eszedbe jut. Talán könnyebb lenne, nekünk, kik ki akarják mondani...

Vagy itt repkednének körülöttünk a meg nem hallgatot kérések, a vallomások, mik süket fülekre találnak...a monológok, mikre sosem vártunk volna választ...az őszinteség, mi oly törékeny és védtelen, lehet hasztalan is?

Annyi minden érzés, gondolat ragadt bennem, elfojtva, kimondatlanul. Néha felszínre tör felesleges közléskényszerem "Hogy nekem már csak azért is ki kell mondanom..." De minek? Kinek? Talán nem is kíváncsi rá senki. Össze kéne írnom egy füzetbe és a folyóba dobnom....vagy odaadni valakinek, aki talán több hasznát veszi. 

Tényleg..őszinteség. Számomra a legfontosabb dolog...értelmes embernek gondolván magam elvárom, hogy a hozzám közel állók őszinték legyenek. Reménykedve abban, hogy ők is elhiszik azt, hogy elmondhatják, mert IGEN!!!! FELFOGOM!! és IGEN, a szavakból értek. S talán ezért mondok ki mindent, hisz én is elvárom, hogy nekem is elmondják. Szemét módon a szemembe, kiméletlenül, ridegül is akár.....csak őszintén. Nem, nem hiszem, hogy ez olyan nagy kérés lenne......És mégis..a ki nem mondott gondolatok...megölnek....látom tudom, érzem, de hallani akarom.

Rohadtul álszent emberek...műanyag világban, átlátszó plasztik bábuk...

Menekülés... a problémák elől, az érzelmi felelősség elől...saját magunk elől és az érzéseink elől is. Ha valaki iránt érzel valamit, bármit is..ha a barátod, akkor felelősséggel tartozol iránta, ez elkerülhetetlen. Ha szereted, akkor meg főleg! Nincs jogod meghátrálni, nincs jogod elmenekülni és hátatfordítani neki...csak, mert félsz, vagy mert megijedsz az érzelmi terhektől. A barátja vagy és ő ezt tudja. Számít rád, mert számítani akar rád. Hisz ezért vagy a barátja. És ami a legfontosabb, azt akarja, hogy Te is számíts rá, hogy érezze, hogy fontos, hogy kell valakinek vagy valamire ezen a gusztustalan bolygón. 

Csak, hogy ne legyen ilyen hasztalan ez az egész...hogy ne csak a pénzről szóljon, hanem rólunk is, csak egy kicsit.... Hogy ne mindig csak a munka, a küzdés....

...és mennyi embernek megterhelő ez...kötődni, érezni, őszintének lenni, felelősséget vállalni, bizalmat adni...talán igen, a legnehezebb dolgok...talán igen, túl sokat várok el...

Amikor minden káoszba fullad. Amikor úgy érzed, hogy a munkádban is - minden összpontosítás ellenére - katasztrófális hibák vannak. Amikor az imádott emberekhez is csak egy-két szó erejéig tudsz kedves lenni. Utána csak a magadra erőltetett átlátszó semlegességet mutatod feléjük... Amikor belenézel az életedbe és olyan, mintha csak egy összedurmányolt pudingos pohárba néznél. Nincsennek látható körvonalak csak sejthető, hogy mi akart az lenni..valahol még is tudod, hogy ugyebár hogyan is kéne kinéznie a dolognak.
...és baj nincs, ok sincs. Csak vannak azok az időszakok, amikor meg kell állnod. Le kell raknod mindent a kezedből, be kell zárnod az ajtót és PIHENNED KELL! Nem szabad beszélned, nem szabad semmihez nyúlnod, ki kell kapcsolnod mindent és mindenkit....főleg önmagadat.

Óóóhh, igen, ha minden ilyen egyszerű lenne. Csak bezárnám az ajtót, kikapcsolnám a telefont és csend...Béke....
De nem, reggel kelés, már a kapuban akadályokba ütközés, kedves munkások árokásása, munkahelyre be, mosolyogni, kedvesnek lenni, munkátelvégezni rendesen persze....

és akkor még csak egy szimpla, egyszerű nap...

Fáradt vagyok...

Azt hiszem ma van az a nap, amikor eljutottam a teljes agyhalottság állapotába. Az esetek 80%-ban nem sikerült kimondanom a szavakat. Annyira morcos vagyok, hogy már fáj a ráncolódás a két szemöldököm között. OKA????? Az nincs. Legalábbis nem tudnám szavakba önteni. Utálok mindenkit...már megint vagy még mindig...:))) Nem tudom mi lett velem, el akarok bújni..messzire minden és mindenki elől. Pedig szép az élet, van jó munkám, szép kis lakásom, imádnivaló cicóim és csodálatos embereket nevezhetek barátaimnak...., de valahogy légy van a levesben. Persze azért van aki csalódást okoz, nap mint nap...de bennem még él a remény, hogy csak félreértés. Egyébként nyilvánvaló és átlátszó a dolog és én már nevén is neveztem minek következtében teljes tagadások és felháborodott ellentámadások tüzében fújtam visszavonulót. Nincs kedvem most ilyeneken sem duzzogni, megrándítom csak a vállam. Tehetetlen vagyok.....

..azt hittem mostanra elmúlik, de nem..Valami megfoghatatlan tehetetlenség és lustaság kerített hatalmába...bele-bele fogok dolgokba, de valahogy nem tudom 100%-an magamat nyújtani...valami nem stimmel.

„Egy idő után megtanulod a finom különbség tételt a kézfogás és az önfeláldozás között. És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel és a társaság a biztonsággal. És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét és a bók nem esküszó. És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget, a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével. És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ahhoz. Egy idő után kitapasztalod, hogy a napsugár is éget, ha túl sokáig ér. Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelked, ne mástól várd, hogy virágot hozzon Neked. És tanuld meg, hogy valóban nagyon sokat kibírsz… Hogy valóban erős vagy. És valóban értékes.” 

..ott van mindenhol...megmérgez mindent, mint valami mocskos fertőzés, lemoshatatlanul része életemnek... Elfelejthetetlenül, gyógyíthatatlanul tönkretesz mindent, ami fontos....megakadályoz, gátol.........Ennél többet nem tudok tenni ellene, nem megy már....

Akinek van, nem tudja, nem értheti, mennyire rányomja a bélyegét életed minden mozzanatára....és hiszem, hogy egyetlen dolog, mi irányíthatatlanul depresszióba sodor. Nem lehet elfelejteni, nem lehet nem tudomást venni róla, egy percre sem....undorító....

..csak mert eltelt egy kis idő... Egyébként is leírhatatlan, felesleges rá egy mondat is...majd egyszer igen, leírom azt a két hónap "álmot", amiből most felébredtem.

...tegnap délután, már nem volt jó....nemtalálomahelyem érzés. Ide-oda topogtam kis "lakóövezetem" házacskái között, nem jó...sehol sem jó. Semmi és senki sem az most. És elég, elég a küzdésből, a hiábavaló munkából, a párbeszédekből, mik úgy sem jelentenek semmit. A semmitmondó mosolyokból, az érdekbarátokból. Az ölelésből, mi belül üres, és csak két test fizikai összekapcsolódását jelenti csupán.
Zokogás a semmibe! Hiába. Ez a Te problémád, meg kell oldanod. De elfogyott az energia, a pozitívumok, mik feltöltöttek, a vágy, hogy élni akarok és élvezni minden percet és órát. A küzdeniakarás...
Most semmi sem jó. Összeomlott a kicsiny homokváram. Nincs kedvem folytatni, minek, kiért? Magamért kéne, de már nem, nem akarom. Elfáradtam,...nagyon. Annyira hiábavalónak érzem.

És végre álomra hajtod a fejed. Igen, ez szar, de ennél rosszabb most nem nagyon jöhet....semmi baj, majd lesz valahogy....kicsiny naív gondolatok....
Reggel, csodaszép reggel a novemberi hangulatú esővel, morcos és durcás mint Én....és akkor még valami történik, csak így a tegnap estére.... Na bumm....azt hitted, kis hülye és tessék, azért még valaki rá tud tenni egy lapáttal...pusztán mert ilyen, de nem tudhatta, hogy baj van....
Nahát igen, még mindig van új a nap alatt...és ugyebár minden nap tanul valamit az ember...ha mást nem, a türelmet gyakorolni önmagunk és embertársaink iránt....

És az egyetlen éltető dolog, édes magány....ne szóljatok hozzám, ne nézzetek rám, hagyjatok... Nem értitek, én meg irigy vagyok rátok...


Igen, lenéztem, pedig nem szabadott volna és magával rántott a mélység...nem kértem segítséget, akitől kértem meg nem tudott adni...ez az élet....zuhanás a semmibe....de legalább a nap sem süt!
 

...csak folyamatosan, mint tériszonyosnak a "Nem szabad lenézni.." érzés...kering a fejemben, testemben, minden porcikámban...Most jó, fel-fel felnézni....élvezni, mint szikla szélén a lágy szellőt és a kilátást, csak nem nézni le, soha..

Ha lenézel elveszted az egyensúlyod,megremeg a lábad, bizonytalan leszel...és félni kezdesz..megint, mint már oly sokszor..félni ,rettegni hogy megingsz és magával ragad a mélység, mi oly sötét, kihalt és végtelen...és nincs ki megfogja a kezed és visszarántson....nincs aki ott állna melletted, hogy ne: "Nem szabad lenézni..."

Így tudom csak leírni, mert annyira kézzelfoghatatlan ez a ki nem mondott rettegés, hogy elrontom...lenézek...és akkor vége...csak fel-fel bele a napba, míg el nem vakítanak az aranyló napsugarak...élvezni a forróságot, mi átjárja a tested...

ÉS SOHA NE NÉZZ LE!

"Láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy "holtomiglan-holtodiglan" kitartanak mellette, az üzlet mérlegének, a rendszernek, félbemaradt projekteknek, szerelmeknek, akiknek nem tudták azt mondani, hogy "nem" vagy, hogy "elég", a hétvégéknek, amelyeken kötelező együtt ebédelniük olyan emberekkel, akikhez semmi kedvük. Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának és a luxus látszatának látszatának. Rabszolgái egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják - mert valaki meggyőzte őket, hogy így lesz a legjobb. És így telnek teljesen egyforma napjaik és éjszakáik, és számukra a kaland csak egy szó valami könyvben és csak egy kép a tévében, ami mindig be van kapcsolva."
Paulo Coelho

Vettem a tüzépen 8db 1cm vastag nikecell lapot, miután a bácsi elég furcsán somolyogva méregette az 1.1-es kombi trabantom nem túl tágas csomagterét, pusztán, hogy bonyolult matematikai képletekkel kiszámítsa, hogy nem, nem fér be egy 2m hosszú és tudja a ... milyen széles gipszkarton lap...
Így maradt a nikecell...csodaszép...alakul....zöld meg barna....meg majd írok még mert most folytatnom kell....


..és hogy meg ne feledkezzem megint, majd írok a szomorú elköltözésemről, az új lakás okozta sokkról és örömmámorról....és még sokan mások...

...ott a szád mellett. Nem, a nyelveddel nem éred el - szólt rám Offy. Miért is ne enném le magam megint, miután délután sikeresen kettészeltem egy fanta-vadmálnás flakont hófehér pulcsiban, minek a tartalma egy gejzír erejével rajzolt mintát rám:) Nem, nem volt olyan mókás utána, mint abban a pillanatban. Főleg, hogy végiggondolva a mai szinezőanyagok intenzitását....lehet búcsút mondunk egy újabb fehér ruhadarabnak...

Ez volt a hatodik estém új lakótársammal.Rengeteg erőfeszítésembe telik,hogy elviselhető lakótárs színében tüntessem fel magam. Próbálom valami nyaralásfélének elképzelni...lehet ki is megyek "kirándulni", hogy hitelesebb legyen az önámítás. Egyébként nem ilyen borzalmas a helyzet(neki lehet:P), sőt. Egy tip-top kis lakásban tengetem napjaim egy hihetetlenül energikus és "erremostnemtudokjelzőtmennyire" toleráns lánnyal.(igen, Ő Offy...ha nem csal emlékezetem, még középiskola környékén kapta ezt a nevet és mintha még valami közöm is lett volna hozzá - javítson ki, ha tévednék)
Megengedte, hogy amíg hontalanként élnék, nála lakhatok. Nem akartam leterhelni szegényt, talán életem végéig hálálkodni fogok. Mármint nem ő, hanem inkább magam miatt. Ismerve szokásaimat és .... na mindegy....köszönöm Offy:DD Életem végéig hálás leszek.
Sajnos nem élvezheti sokáig sziporkázó társaságomat, mivel (remélem hamarosan) elköltözök Abonyba egy csodálatos 6x6 méteres álomlakásba:DD Juppíííí...még kb 3nap és kiélhetem lakberendezési kényszereimet. A zöldfalfestékvadászat-tól már kezdenek kikészülni az agysejtjeim. A mindentmegnézekazikeásoldalon-ról már nem is beszélve.

El is felejtettem...még mielőtt végzetes hibát követnék el, meg kell, hogy említsem azt az egyéniséget, kit volt szerencsém megismerni az elmúlt héten. Ki hihetetlen lendülettel veti bele magát a mindennapi teendők sűrűjébe, ki képes a kitűzött céljait minden akadályon és emberen átgázolva megvalósítani. Kinek szeretete kiapadhatatlan és nem fél kifejezni. Ki még akkor is képes meglepetést okozni, mikor már teljes nyugodsággal állítanád, hogy innen nincs tovább. Igen, ő csodálatos és gyönyörű...őt nem lehet nem szeretni, rá nem lehet haragudni...(ha mégis megpróbálnád, leugat)....hát ő, ő GONZÓ...egy törpepincser, ki mind a 30 centiméterével maga a megtestesült hiperaktivitás:)) Képet csak azért nem mellékelek, mert 6 orosz kidobó sem lenne képes megfékezni egy perc erejéig...
Miután a második napon szétrágta az UTP kábelt a router és a gépem között, (minek következtében egy óráig küzdöttem egy 20cm-es késsel, hogy leblankoljam mind a 16 db, 1mm átmérőjű kábelt, hogy aztán összekötözgetve visszakapjam az életemnek oly fontos és nélkülözhetetlen, minden problémát megoldó társát, az internetet) úgy éreztem legyőztek. A megsemmisítő vereség után kénytelen voltam behódolni, a kutyaellenes érzéseimet félretéve szeretni őt, hisz megtalálta a gyenge pontomat, így védtelen vagyok vele szemben. Most már így eleget téve a kényszernek,(még mielőtt kivívtam volna Gonzó istentelen haragját) hogy megemlítettem azt hiszem szereztem egy jó pontot nála. Lehet így már este nem próbál meg a nyelvével lyukat vágni a dobhártyámon. Vagy esetleg megerőszakolni a plédemet. Gonzó! Igyekszem, mindent megteszek a kedvedért...cserébe 5 perc nyugalom...OK?



Na a nehezén túl vagyok. Megírtam életem első blogbejegyzését...lehet ez lesz az utolsó?

Megszabadulva jelentős bűntudattól és megörőkítve Gonzót, a csodálatos élőlényt az utókornak.