Ebben az évben a türelmet gyakorlod és tanulod....mondták. Így is van, tényleg úgy érzem.

 Türelmet a munkámhoz, hűségesnek lenni az elkezdett feladathoz, nem félbehagyni, megcsinálni 120%-osan, nyugodtan, odafigyelve. Türelmet az embertársaimhoz, azokhoz az idegenekhez, kik féltett kéréseikkel fordulnak hozzám, türelmesnek lenni tudatlanságukhoz, vidéki nyers stílusukhoz, életvitelükhöz mi számomra oly visszataszító. Türelmesnek lenni azokhoz az emberekhez, akikkel együtt dolgozom. Elfogadni őket, ismerve minden szokásukat és rezdülésüket, rigolyáikat és féltett titkakat is. Hisz egész napokat töltök velük együtt, de nem, ők nem a barátaim. Türelem a családdal szemben, kiket ugyebár nem válogathatok meg. Ők vannak nekem és Én nekik....nincs választás, nincs másik lehetőség. Csak esély, hogy azt a kevés időt nyugodtan viseljem. Türelem a másik nemhez, a szerelmekhez, kapcsolatokhoz, flörtökhöz, még ha csak pár óra is. Elfogadás a soha meg nem értéshez, hogy ők egy másik faj.....

...és ugyebár a legtöbb a barátokhoz. Kiket megválogathatsz. Bizalmat adsz nekik és hűseget. Értük, mellettük és mindenükkel együtt. A hibákhoz, amiket elkövetnek önmaguk és mások ellen, néha ellenünk is. Felvállalni és elfogadni Őket. Ha megbántanak megbocsájtani, ha félreértenek, megvárni míg minden tisztázódik. Óvni ezt a törékeny kapcsolatot, ehhez kell a legnagyobb erő és türelem. 

Azt, hogy Önmagunkhoz mennyi kell, már nem is nézem. Így is elég az a sok gusztustalan probléma és gonoszság, amiben részesülünk nap mint nap. És néha azt hiszem jogosan gondolom végig, hogy minek? Minek ez a fene nagy küzdés, hadakozás kézzel-lábbal az életbenmaradásért. Harcolni a társadalom által felállított normákért. Egy szerelemért, mi úgy is elmúlik olyannyira gyorsan, ahogy része lett életünknek? A fájdalomért, mit a szeretett lény elvesztése okoz? Vagy netán egy hosszantartó párkapcsolatért, miben sajnos a mai morálnak köszönhetően a monogámia ugyanúgy egy ismeretlen fogalom, mint a "Holtodiglan, Holtomiglan" ? Talán a családért, miben majd a társadalom által félrenevelt gyermekeink hibáit kell javítanunk. Persze a karrierért is, miben elveszítjük mindenünket, csakhogy elfogadott és mások által sokra becsült dolgokat tudjunk felmutatni. A nagy autót, a szép házat, a drága iskolába járó gyereket a drága ruháikban és a nagy tv-t, egy rég meghalt párkapcsolatban játszani a színházasat a "barátaink" előtt?

Nekem ez nem kell. Nekem ezekhez képest csak pár apró dologra lenne szükségem és mégis úgy érzem, hogy ezeket a legnehezebb egy rövid kis életbe belezsúfolni.

Szeretnék egy ici-pici házikót....teljesen mindegy milyen, majd átalakítanám:) Egy ici-pici kisautót, amivel nyugodtan elindulhatok 100km-nél messzebbre is és nem kell attól rettegnem, hogy mikor esik szét alattam. Szeretnék egy munkahelyet, ahol megfizetik azt, amiért dolgozom, nem kell sok, nekem nem, csak annyi, hogy ezeket nyugodt szívvel fenntarthassam. Szeretnék alkotni, létrehozni valami maradandót. Szeretnék egy olyan párkapcsolatot, mi nem a kötöttségekről szól, hanem arról, hogy van melletted egy ember, aki szeret. Olyannak, amilyen vagy még a mérhetetlen szabadságvágyaddal együtt is. Nem akarom, hogy egész nap fogja a kezem, nem akarom a közös jövőt tervezni, nem kell mindig mellettem lennie. Csak élni akarok és tudni, hogy van valaki, akihez odabújhatok, ha baj van, akit átölelhetek, ha szükségem van rá. Csak néha, és abban az 1, 2, 5 vagy 10 órában csak nekem, értem és velem. És végre nem egyoldalúan. Elegem van az egésznapegyüttvagyunk, együtt élünk kapcsolatból. A napi 24-ből 20-at együtt töltünk. Nekem túl sok lenne ennyi idő, de az a kevés az 150%-ban kell. Szerintem sokkal kifizetődőbb. Valószínűleg majd családot is szeretnék, de ez a jelenlegi életfelfogásommal és életvitelemmel összeeggyeztethetetlen. Eljön majd annak is az ideje. De amíg ezeket a dolgokat nem tudhatom a magaménak, addig nem akarok.

Nekem tényleg nem tűnik soknak, amit szeretnék. De valószínűleg elronthattam valahol, vagy talán nem érdemlem meg. Nem tartom magam rossz embernek, de valahogy mégis oly távolinak tűnnek. Nem akarom feladni, de néha elfáradok és akkor érzem igazán, hogy nincs ott mellettem senki. Nincs ott, aki átölelne, hogy fel a fejjel nagylány, lesz ez még így se. Nincs, akihez este odabújhatnék, nem kérne és nem mondana semmit, csak tudom, hogy ott van és reggel is ott lesz, majd elmegy és nem tartozom neki, mert értem volt ott. És ha felkelek folytathatom, egyedül küzdenék, mert kaptam......kaptam erőt a következő naphoz, héthez.....

Szeretek egyedül lenni, de hazudok, ha azt mondom soha többet nem kell mellém senki. Kiszálltam egy hosszú kapcsolatból és jelenleg úgy érzem, hogy nem létezik a földön olyan férfi, aki mellett hajlandó lennék előre megfontolt szándékkal, hosszabb távon lekötni magam. De néha rossz egyedül. Valahogy meg kell találnom az arany középutat:) Lehet szeretőt fogok tartani, mint a nagyok....csak hát az is olyan komplikált:))))

A türelem, ha türelmes vagyok, minden megoldódik. Remélem....

Majdnem elfelejtettem....szeretnék egy zongorát is...

ui.: Hé Jézuska, ha olvasod, igazán összeszedhetnéd magad.....

Megvan a következő:

Szeretnék egy igazi zongorát...addig meg még megtanulok igazán játszani....ő a következő áldozat:) Imádom, azt a nyugalmat és emelkedettséget semmi nem adja meg számomra, mint amikor zongorázom. Muszáj, kell nekem....elvesznék nélküle, most úgy érzem.

Amikor tökéletes minden, amikor minden a helyén van, amikor sehol egy probléma és mégis. Az a pici, apró valami, amit eddig rejtegettél a felszínre tör...Nem tudod eltiporni, ott él benned mélyen, láthatatlanul. Mosolyogsz, némán tűröd, erős vagy, nem tudhatják, nem árulhatod el, nem lehet....Csak élsz vele, elviseled, egy csepp könnyed sem hullik. A te kereszted, cipeled...még élsz. És amikor már elviselhetetlen a fájdalom és üvöltenél egy szikláról a szélbe, hogy ELÉG...akkor veszel egy nagy levegőt és folytatod másnap, ugyanott. Mert ez az élet..így kell lennie. Vannak dolgok, amikkel, ha nem tanulunk meg együttélni, eltipornak. Megsemmisítenek teljes tudatodban és csak a tested marad. Az üres, lelketlen váz, mert belül meghaltál. Nem lehet, nem szabad. Majd lesz jobb is, ugye? Ugye holnap már nem lesz ennyire fájdalmas, ugye holnapra elmúlik....csak egy kicsit.... Csak egy rövid időre legyen nyugtom, majd megtanulom, ígérem. Megtanulok vele együtt élni.

Irigy vagyok, irigy azokra az emberekre, akik beleröhögnek a sorsuk tükrébe, a mocskos, undorítóságba és át tudnak lépni a problémáikon. Átlépnek rajta, ezzel megszűnik. Sem időt, sem energiát nem pazarolva arra. Nincs szivük? Nincs lelkiismeretük? Hogyan léphetnék át egy dolgon, ami az enyém, amit én teremtettem és ezzel az életem része? áhh, már megint én vagyok buta....ugye? Túlreagálok dolgokat biztosan.  hmmm

Hátnemvoltammostegyhétigkábé.....

Egy csodálatos balatoni nyaraláson vagyok túl....nem, nem rakok fel ide képeket...inkább:)) Nagyon hihetetlen volt, csodálatos idő, csodálatos kirándulások és persze a barátok....Nem tudom elmesélni....nem lehet:) Majd még írok, csak teljes sokkhatások alatt vagyok.

Köszönöm! Mégegyszer nagyon....

Na azért összeszedem magam és vadászok publikusabb képecskéket majd...

Az első meg is van:

Ennyire csodaszép volt....

"Gondold csak el, milyen is lenne egy emberélet és a világ a baleset esélye nélkül? Milyen pökhendin magabiztos lenne, milyen szemérmetlenül gőgös és fennhéjázó! Nem, a baleset lehetősége ott lappang minden pillanatodban, a tárgyak, a helyzetek, az emberek, a vegyi anyagok, a statikus és fizikai képletek: mindez ellened is van. Tehát vigyázz. Ne aggályosan vigyázz, hanem emberi rangodhoz illően, komolyan és tárgyilagosan, nagyon figyelmesen. S mindig tudjad, hogy nem a világ ármánya tört önkényesen ellened, mikor a baleset bekövetkezik, hanem te voltál gyönge, lusta és kicsinyes. Nincs "villamosbaleset". Csak te vagy, s a villamos és a világrend." M.S.

Tegnap végre megtaláltam azt a rég elhanyagolt barátságot, ami annyira hiányzott. Hiába van a környezetedben egy ember, hiába hiszed barátodnak a körülmények, a társadalom és az általunk kreált hibák és bonyodalmak megmásíthatják ezt a nagyon érzékeny emberi viszonyt. Ha két ember között bármilyen okból kifolyólag félreértések keletkeznek, hiába egymás és önmagunk magas fokú ismerete, ezek a hibák rányomják a bélyegüket a kapcsolatra. Minden szó és tett mögött valami másik dolgot sejtünk, minden mondat és még a másik jelenléte is frusztrációkhoz vezet. Pedig nem létező dolgok által generált, teljesen felesleges feszültség-hullámok ezek.

A külső tényezők, a "többiek", a pletykák, a szimpla emberi kíváncsiság és gonoszság. Nehéz ezeket kizárni az életünkből, hisz próbálunk a társadalom részei lenni és így ilyen formán ugyebár elkerülhetetlenek a társadalmi lét velejárói is. Ezek meg bizony azok. Nem éreztem már végre a mások hihetetlen fantáziája által generált problémák és a mások "magánéletében turkálás" kellemetlen utórezgéseit. Hiába nem igaz ugyanis egy dolog, ugyebár az igazság az, amit mások annak hisznek. Ebből kifolyólag mire mindenre ténylegesen fényderül, tisztázódnak a körülmények, addig is az ember saját igazát védve rengeteg kellemetlen és feszültséggel teli helyzeten megy át. Főleg, ha több ember is érintett az ilyen sztorikban, akkor ugyebár elkerülhetetlen, hogy a köztük lévő kapcsolat is beszennyeződik.

De most már jó. Régóta a tegnapi délután volt az, amikor talán olyan volt mint régen. Teljes nyugalommal, elvonultak végre a fekete fellegek, remélem legalább is:)) Nem árnyékolják pletykák, félreértések és hazugságok. Vigyázni akarok a barátaimra, mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik, mert jelenleg Ők a legfontosabbak. Nélkülük nem lennék itt...nélkülük talán nem is lennék.... 

“Nem igaz, hogy a végzet vakon lép az életünkbe, nem. A végzet az ajtón lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet.”
(Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek)

Azt hiszem, hogy ma rengeteg dolog átértékelődött bennem nagyon rövid idő alatt. Elég egy pillanat, hogy megforduljon a világ. Magával ránt érzéseiddel, félelmeiddel, agyonrágott élethelyzeteiddel és minden bajoddal...és átfordul 180 fokot - vagy 260-at? Fogalmam sincs, de minden megváltozott. Mintha átraktak volna a színház egy másik páholyába. Teljes a nézőpontváltozás. Régóta nyúzott problémák egyszer csak megszűntek problémáknak látszani. Rájöttem, hogy nevetségesen, unalmamban túlreagált élethelyzetekbe belesírva teltek elmúlt heteim. Csak, mert épp nem volt más dolgom...Ahelyett, hogy ugyebár páholybérletet váltottam volna. Ezek a dolgok most annyira apróra zsugorodtak, alig észrevehetőek...és igen, előkerültek az igazán fontos dolgok...Vicces ez az "igazánfontosdolog", de azt hiszem mindenki életében vannak ilyen kis "sablonos" cimkével ellátott kedvességek... Mindenkinek a saját élettapasztalataiból leszűrt, számára tényleg sokat jelentő - ámbár lehet másoknak igazán lényegtelennek tűnő - dolgok. Felesleges lenne felsorolnom, akit igazán érint, nem hiszem, hogy eme forrásból valaha is értesülne róla, akit meg nem érint, annak ugyebár minek. Azt hiszem röviden összefoglalva:

 “Egyre inkább az az érzésem, hogy az életünk egyetlen mondat, csak nem tudjuk kimondani, hogy mi az… A nagy találkozások, a lélekközeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem. Az igazi csoda a barátság, a valódi, emberközeli kapcsolat, amikor egyszer csak repül velünk az idő, és az az érzésünk, hogy mi már valahol találkoztunk. Néha egy pillanat többet ér, mint egy egész esztendő.” M.P.

Nem fogom belátni ám, hogy túlreagáltam dolgokat. Túl büszke vagyok, meg úgy sincs már jelentősége. Az emberi fantázia határtalan, néha elhitet velünk dolgokat, amik nincsennek. Aztán ezek az elhitetett dolgok kiváltanak bizonyos ingereket és érzéseket, amik szintén ugyebár csak a fikció részei. Mígnem az egész egy összekuszálódott langyos f*sá válik...és abban lehet ám igazán csak tapicskolni:)) 

Remélem ezután a teljesfordulatos-átértékelődős kellemes 33 óra ébrenlét:)) után még helyrehozhatom azokat az "apró kis bakikat", amiket elkövetni voltam szíves. Igen, most már tényleg...

“A barát az, aki akkor van melletted, amikor máshol kellene lennie.” (Len Wein)

Már fennt vagyok rég...pedig nem szoktam idő előtt felkelni, sőt általában túl későn:) De most felébredtem, tétlenül róttam a köröket a szobák között, valami -hiányérzetemre való- orvosságot kerestem...feküdtem a kicsi piros szobában a kanapén, egy órát merengtem a plafont bámulva...Aztán meglett, a kicsi zongora... a zene, mi ott van mindenhol, mindenki életében millió formában és most nekem is megoldást kínált, lehet rövid ideig, de kikapcsolt...jelenleg az egyetlen dolog, mi eltereli a figyelmemet beteges gondolataimról. Megszűnik közben minden, csak a hangok léteznek...tisztán, egészségesen....

Aztán vége, mennem kell. Indulok csodás kis napomnak, rengeteg tenniakarással, hátha ma is történik valami, amiért érdemes volt újból felkelni. A remény mindig él... süt a nap:)

Mondhatni csodálatos napon vagyok túl, tényleg. Rengeteg olyan dolog történt, amire már nagyon régóta várok és nagyon sokat dolgoztam értük. Talán ma éreztem először, hogy van értelme a munkámnak, a küzdésnek, a tanulásnak. A szám egész nap a fülemig ért. Ráadásul rengeteg kedves sms-t is kaptam, ami ugyebár sablon dolog...de nekem mégis fontos, hogy tudjam, ki az aki gondol rám....és két olyan ember is felhívott, aki sokat jelent Nekem. Nem köszönöm meg többször, akkor rögtön megtettem. 

Igen, és e csodaszép nap után, ugyan ott ülök kicsiny szobámban, a monitort bámulva....

..töprengve napok, hetek óta ugyan azon a dolgon. Kaptam ugyanis valamit valakitől, nagyon szép dolog volt. Büszke voltam rá, arra, hogy az enyém. De nem vigyáztam, elvesztettem. Rögtön észrevettem a hiányát, kerestem....mindent felkutattam, hogy megtaláljam, de nincs, sehol. Elvesztettem és úgy érzem pótolhatatlan. Tudom, lehet még ilyenem az életben, kaphatok mástól is, de nem lesz olyan.  Vannak a nagyon fontos dolgok, amikre figyelni kell, mert értékesek, ha elhagyjuk biztosan megtalálja majd valaki más, de vissza nem adhatja. Valószínűleg Ő majd jobban vigyáz rá.....Én meg majd tanulok a hibáimból...

Valahogy mégis annyira feldolgozhatatlan. Nem vagyok hozzászokva, hogy nem tudok megoldani bizonyos problémákat. Nem szokásom megfenekleni holmi élethelyzetekben. De valahogy mégsem találom a helyem. A legjobb munkám van, amit csak kívánnék, csodálatos barátaim vannak és egy csinos kis albim....De valami féreg mélyen belefurakodott a gondolataimba. Nem bírom kiírtani, minden nap, folyamatosan ott motoszkál a kicsiny fejemben és nem találom rá az orvosságot. Már megint ez a kibaszott tehetetlenség. A legörjítőbb érzés. Lassan bármiféle megoldást elfogadnék, ami megszünteti. Nem ideig-óráig, hanem véglegesen. Remélem egyszer majdcsak kipusztul és akkor az édes nyugalom lesz rajtam urrá....csak addig ne veszítsem el a fejem...

“Az élet és a szeretet csupán egyetlen időt ismer: a jelent.
Az egyetlen érzékelhető idő a pillanat, amelyben élünk, amikor szeretünk.
Amikor együtt tudunk élni jó és rossz tulajdonságainkkal, akkor élünk együtt saját énünkkel.
Mindenkinek van egy árnyékénje. Hatalmadban áll a választás fény és árnyék között. Az árnyék nem azért lakozik benned, hogy elsötétítse a fényességet, hanem, hogy felhívja figyelmedet tökéletlenségeidre. Az erénynek csak egy fajtája van - az erény; a gonoszságnak ellenben számtalan.
Szeretnünk kell mások tévedéseit, hiszen a saját tévedéseinkbe egyenesen szerelmesek vagyunk.
Senki sem tökéletes, tudd ezt magadról is. Ha saját vétkeidet csupán apró botlásnak tartod, fogadd megértéssel mások hibáit.”

Tatiosz

“Tudd, hogy szavadat félreérthetik. Olykor tetteidet is. A félreértés épp úgy hozzátartozik az emberhez, mint fához a levél, tengerhez a víz, törzshöz a kar, fejhez a gondolat. A félreértés oly természetesen jár-kel a világban, mintha együtt született volna a megértéssel. Ne magyarázkodjunk, ne szépítsük a történetet. Az igazság aranyból van és kiállja az idő próbáját.”

(Tatiosz: A szív erényei)

Egy kedves barátom emlékére....bár még él, csak félek, hogy már nem a barátom többé...

Annyi mindent nem mondhatok el, annyi gondolat hal meg bennem nap mint nap és nem beszélhetek. Elviselem az érzéseim lázadását, nagy csatákat vívok önmagammal, de néha kudarcot vallok és ők nyernek. Ekkor nyelnem kell, hisz önmagam hibáit ugyan kinek hánytorgathatnám fel. Kit hibáztatnék? Kereshetek megfelelő alanyokat, kik okolhatóak ezekért a kitörésekért, de azt hiszem felesleges.

Az ember életében semmi sem tartós, csak elfelejtették feltüntetni a szavatossági időket. Néha valami hamarabb megromlik, mint számítanánk rá, idő előtt és akkor nincs mit tenni, el kell dobni és kár érte bánkódni. Hiába tudom, megtenni mégis nehéz. Más életét olyan könnyű átlátni, tanácsot adni, de a sajátomban...

Annyira szeretném elmondani, őszintén..ha lehetne. Majd talán egyszer le merem írni, amikor már le lehet. Elmondani egyszerűen, nyugodtan. Csak megszabadulni ettől a nyomasztó, frusztráló érzéstől végre, annyira bánt.

Azt hiszem az árral sodródás esete áll fenn. Nagyon furcsa. Amikor történik valami negatív, épp akkor megváltoztathatatlannak hitt dolog,  akkor mire bele tudok nyugodni és képes vagyok elfogadni, hirtelen történik valami változás pozitív irányba.  Így minden átértékelődik, pedig annyival nem lett jobb a helyzet, nem is megoldás a problémára, de mindenképpen, érezhetően pozitívabb. Persze egy olyan állapotnál, amikor szentül meg vagy győződve, hogy ennél rosszabb már nem lehet, tényleg csak jó jöhet. Igen, a pozitív dolgok elég relatívak...sajnos.

Egyébként is össze vagyok zavarodva. Folyamatosan számomra felfoghatatlan dolgok történnek. Napról napra képes vagyok ugyanolyan gyermekien és őszintén meglepődni rajtuk, pedig már egy ideje tart ez a folyamat, igazán megszokhattam volna. Olyan, mintha valami sorminta szerint váltogatnák az életemben a jó és rossz dolgok egymást. Ez persze természetes, csak ilyen gyors egymásutánban nekem még furcsa. Nem is kéne ezekkel foglalkoznom, hagynom kéne, hogy minden történjen beavatkozás nélkül, magukkal ragadjanak vagy egyszerűen csak elmenjenek mellettem ezek a dolgok. De nem tudom. Nem akarom később megbánni, hogy valamit tettem vagy épp, hogy nem tettem meg. Ez örök dilemmám marad és várom azt a bizonyos "igenezmostajódöntés" pillanatot. 

Ki kéne kapcsolni az agyamat, legalább egy kicsit.....ANYA! Nálad van a távirányítóm?

..és Én sem vagyok különb, Én is hazudok...Önmagamnak, mert így könnyebb, mert így mintha egyszerűbb lenne, de tévedés....NEM AZ!!! Sőt, már nem maradt más csak az a csöppnyi halovány remény...hogy elmúlik majd egyszer és akkor talán jobb lesz.

Más:

....a megérzésekről...tudtam, hogy történik valami, ma hajnalban elhunyt dédimamám....94 évesen, álmában. Jó ember volt, nyugodjon békében a drága.

Tényleg félek, nem tudom jó-e így megérezni dolgokat, de mindig bejön. Sosem csalódtam bennük. Ijesztő nagyon... Ezért nem is értem, hogy akik ismernek, miért próbálkoznak a szemembe hazudni..:))) A gyermekkori barátnőim tudják...(ne haragudjatok, hogy nem említek neveket ) Éveken keresztül csak ezt kértem: "Bármit, csak ne hazudj!".....Így nőttünk fel és büszke vagyok rájuk. Jó emberek lettek....remélem Ők is büszkék rám.

"A szépség amivel születtél - nem számít. Az egyetlen szépség ami számít: a szépség amit alkotsz."

Érzéseim szakadékja fölött haladok...ici-pici lélek-függőhidam korhadt deszkáin....egyszer már lenéztem, most tényleg nem szabadna.... 

Tegnap majdnem lezuhantam...nem voltam elég figyelmes, nem kapaszkodtam, elfogyott a kitartásom és megcsúsztam...ha lezuhanok, elnyel a sötét érzelemszakadék....és onnan kimászni.......De nincsennek véletlenek. A sors megakadályozta, hogy újbóli hibát vétsek. Most már nagyon oda kell figyelnem, mert ha lezuhanok, nagyon nagyon megüthetem magam.....és onnan sosem biztos a felépülés.

Nagyon nehéz tartani magam, annyira vékony a híd, annyira instabilak a fokok....és még olyan messze van a túlpart. Bárcsak látnám már.... Néha visszanézek, hogy mit hagytam magam mögött.....De ez a lélekbeli érzelmi táj pont olyan mint a természet....a csodaszép dolgok, mint az állatok és növények sokfelé őshonosak. Az érzelmi tájon is megtalálom máshol is amit keresek....mindent ami fontos volt és a szakadék túlpartján hagytam.....remélem....Ha majd tudok még hinni......talán...

Valami történt......tegnap, legalább is ezt érzem. Fogalmam sincs mi lehet, de hiszek a megérzéseimben. Frusztrált voltam már tegnap este is, nem is aludtam jól és ugyanazzal a rossz érzéssel keltem fel. Sőt még most sem jobb. Tényleg nem tudom mi az, de majd kiderül. Csak rossz érzés nagyon, volt már ilyen és félek. Mintha valami baj lenne........nagy baj......

Az idegesség....nagyon furcsa dolog. Elég sokszor van benne részem, ugyanis elég lobbanékony a csodás kis természetem. Nem baj, szükségem van rá. Segít, továbbjuttat, átlendít problémákon. Idegesen egy hegyet is megmozdítanék, teljesítőképességem tízszeresére nő. Csak nem szabad akkor hozzámszólni, nem szabad nyugtatgatni, mert akkor elszakad a cérna. Arra odafigyelek, hogy olyankor azért ne bántsam meg a körülöttem lévőket. Ha esetleg előfordul akkor azon nyomban, hogy van három nyugodt levegővételem rögtön bocsánatot kérek. Ilyen a jellemem ici-pici korom óta. Csapkodok, ordibálok, az összes létező nem egészen publikus szót az égbe kiáltom. De utána elmúlik.

A harag viszont...gyorsan elönt, konkrét a szívbe és lélekbe mélyen beivódó oka van. Rengeteg olyan dolgot hoz felszínre az emberből, mit nem szabadna...soha. Millió mondat és tett, mi értelmetlen, fájdalmat okozó és később természetesen csak megbánásra érdemes. Persze nagyon kevés esetben a megelégedettség veszi át a helyét, de szerintem ez a ritkább. A harag furcsán időhöz kötött tünemény. Az elején olyan mint az idegesség. Hirtelen támad, rengeteg energiát szabadít fel, csak úgy hisszük egy konkrét oka van és mindent megtennék azon nyomban, hogy sérelmeinket orvosoljuk. Viszont nem múlik el olyan gyorsan. Ha a megtorlásra, netán "bosszúra" rögtön nincs lehetőségünk, csak tovább érlelődik. Forgolódik az emberben a gondolat. Minél több ideje van annál megfontoltabban vág oda másiknak, annál kegyetlenebbül alázza meg. Vérig sérti minden eszközzel, amire csak lehetősége adódik.....

..és ekkor eljön a csodálatos pillanat. Ahogy megtörtént a konfrontálódás, felszabadul a düh és el is illan. Aztán állunk ott tétlenül, néhány napig még emészt minket. Átgondoljuk, nyugtatjuk magunkat, hogy igen nagyon jól csináltuk, megmondtuk, igazunk volt...és végül nem marad más csak a másik ember reakciójából táplálkozó emlékkép, valami halvány sejtés, hogy mi lehetett ugyan az ok. A pillantás, amikor a másik szemébe nézel, látni, hogy bántottad és nem tudod helyrehozhatod-e még. Pedig tudod, hogy eredetileg rá haragudtál meg, de most már nem is érted az egészet. Nem is volt értelme, sajnálod is. Sokkal több fájdalmat okoztál, mint amit az elején önmagadénak hittél. A végén pedig kiderül az esetek 90%-ban, hogy nem is Ő volt a hibás, csak akkor kényelmesebb volt Őt vádolni. Valaki más miatt, vagy talán a saját elkövetett hibáink miatt. Igen, ez mindig könnyebb, mást felelősségre vonni, másban keresni a hibát. 

A legnehezebb önmagunkba nézni mindig, talán annyira mint megnézni a hátunk közepét. Pedig csak egy tükör kell hozzá.:)

"Érted haragszom, nem ellened -József Attila"

Akárhová is menekülnél....egy álarc mögé, egy viselkedésformába vagy akár a munkádba. Nem lehet. Elbújhatsz hazugságok kusza hálója mögé, de kinek egyszer megmutattad igazi éned, az elől rejtőzködni esélytelen. Felesleges. Csak megbántod. Csalódást okozol neki, hisz értetlenül áll a tény előtt, hogy ha már egyszer felfedted önmagad, akkor most mi ez a játék? Kinek szól ez a szerep? Talán egy új darab próbája kezdődött? Ha egy idegen csinálja....szánalmas. Ha egy barát....akkor baj van, nagy baj. Segítenél, ha tudnál....de nem lehet sajnos. 

"Kétféle tévedés létezik: a becsvágyból és a lustaságból elkövetett tévedés. 
Az első a tenni akarás, a cselekvésre való eltökéltség következménye. Ezt a fajta tévedést az információhiány állapotában követjük el, mivel képtelenség előre valamennyi tény birtokában lennünk. Ez a viselkedésmód támogatást érdemel. Bátraké a szerencse. 
A második a tétlenség vágyának, a lustaságra való eltökéltségnek a következménye, amikor is félelemből nem vagyunk hajlandóak változtatni egy rossz élethelyzeten, bár az összes tény birtokában vagyunk. Így válik a tanulás élménye halálos kínszenvedéssé, a rossz párkapcsolat pocsék házassággá, az elhibázott munkahelyválasztás pedig életfogytiglani börtönbüntetéssé."
  Timothy Ferriss

 

Ha így bejön minden, mint ami most, akkor szerintem vasárnap délelőtt már ötöslottó nyertesként fogok sikongatni az udvaron:D

Hihetetlen boldogság, valami kézzelfoghatatlan örömmámor töltött el. Valószínűtlenül nagy kő esett le a szívemről. Számomra ugyanis nyilvánvalóvá vált az annyira áhított igazság, még ha oly abszurdnak is tűnik az örömöm. Bár igazán senki sem tudja pontosan - mivel nem tudhatja!!! - minek vagy kinek szól. Szóval nem én vagyok a hülye:DDD Mármint lehet, hogy egyébként az vagyok, de ebben a helyzetben, most kivételesen nem. Az egész kellemetlen helyzet, mit bátorkodtam az elmúlt napokban - szigorúan pontos helyek és nevek nélkül - felvázolni, most világossá vált a számomra. Az egész kellemetlenség egy védelmi mehanizmus elég szánalmas megnyilvánulása szeretett volna lenni. Hozzá kell tennem elég átlátszó volt a dolog, de ugyebár amíg nincs kézzelfogható bizonyíték, addig az egész csak feltevés. De most megvan, annyira édes, de komolyan. Nem haragszom senkire most már és talán még megértést is tudok tanusítani, ha nagyon erőt veszek magamon. 

Egyébként meg gáz, mert így - még ha nem is érzem magam annak - hülyének néztek, de komolyan. Egy olyan ember, akit állítólag jobban ismerek, mint akik nálam sokkal, de sokkal régebb óta állnak vele kapcsolatban. De meg volt rá az oka, "Isten látja lelkem", megértem....és mindezeken felül csak sajnálni, SŐT szánni tudom. De majd lesz ez még így sem.....

köszönöm....

...édes kis tigrincsem most szundított el a pocimon, imádnivaló...:DDDD...megyek zongorzáni....

 Kezdek megnyugodni, nem hiszek a véletlenekben. Hiszem, hogy minden ami az életünkben történik vezet valahová és megvan mindennek az oka. A problémák azért vannak, hogy felülkerekedjünk rajtuk. Megtanítanak küzdeni, szeretni, csalódni, bízni. Mindenre, ami fontos. Nélkülük az élet csak egy unalmas vígjáték lenne. Emberek és események jönnek mennek. Ami elmúlik, netán elveszik életünkből, arra nem volt szükségünk. Nincs helye mellettünk. Minden és mindenki csak addig marad mellettünk, amíg a sorsunk alapján van mit kapnunk tőle. Hiszem, hogy minden előre eldöntött. Akinek itt a helye, az ellen bármit is tehetünk kísérteni fog életünk végéig, akinek viszont mennie kell, bármit is tehetünk nem maradhat....Ez az élet rendje, minden változik. Vannak dolgok, amikkel szemben tehetetlenek vagyunk. Küzdhetünk, de felesleges.

Nem is megnyugodtam, inkább ez valami beletörődés. A kellemes, felemelt kézzel kijelentett "én nem tehetek semmit" érzés...De már nincs teher, a lelkiismeretem nyugodt, az idő mindent megold....:)

 Azt hiszem mindenki került már olyan helyzetbe, amikor  - mint ha a sors összeesküdött volna ellene - megvádolják valamivel és nem tudja bebizonyítani az igazát. Szeretnék egy hazugságvizsgálót. Az lenne az egyetlen megoldás. Csalódást okoztam egy barátomnak, nem tudom helyrehozni. Nem tudok helyrehozni egy olyan dolgot, amit nem követtem el. Bízom az időben, az igazság mindig kiderül. Szinte bármit odaadnék most, hogy eljöjjön az a pillanat, de sajnos még biztosan nagyon messze van. Elmondhatom százezerszer, hogy bocsánat vagy hogy ne haragudj. Semmit sem ér. Csak akkor tehetném semmissé, ha hinnének nekem. De halott ügy, bármit mondok vagy teszek tényleg nem ér semmit. Iszonyatosan szar érzés ilyen tehetetlenül felfogni és beletörődni. Talán az egyik legszarabb helyzet ebben a kurva életben. Dühös vagyok, magamra, mert ha ilyen helyzetbe lehetett hozni, akkor valószínű, hogy az én hibám. Úgy érzem, hogy egy szar ember vagyok, aki nem tud vigyázni azokra a dolgokra, amik fontosak neki. Pedig semmi másom nincs és még azt is elvesztem. Majd elmúlik ez az érzés idővel, remélem. Sokat tanultam belőle. A többi barátomra vigyázni fogok...nagyon, mert még egy ilyen veszteség nem fér bele életem kicsiny költségvetésébe....

Isten megbocsájtja a bűneinket, a barátaink nem....:(

...már a harag is elmúlt. Minden elillant és az édes semlegesség érzése kerített hatalmába. A közöny, mi most oly egyszerűnek látszik. Kezdek lenyugodni, elszállt a düh, a nyugtalanság. Azt hiszem kezdem megtalálni a helyem.

..sokat sírtam ma, elpakoltunk nagypapim házából....

Decemberben halt meg, májusban volt a temetés és most pakoltuk össze a dolgokat a házból. Ő az első közeli hozzátartozóm, aki elment.  Amikor még nem éreztem, valahol reméltem, hogy ő még ott van. A kicsi házában az érdekes és mókás kis dolgai között. De nem volt ott, igazából semmi sem volt ott csak a kézzelfogható elmúlás. A pohár az asztalán, az elmosogatott edények, a fogkefe a helyén, mint ha holnap még elővenné valaki. A ruhák a szekrényben, minden az utolsó tárgyig úgy, mint ha még tényleg kellene, mint ha holnap minden folytatódna ugyanott. Annyira befejezetlenül és lezáratlanul...a káosz az életéből ottragadt. Az az édes rumli, ami mindig körülvette. Igen, a zseni ugyebár átlát a káoszon. Ő is átlátott. Hihetetlen ember volt és szentül hiszem, hogy a legjobb nagypapi a világon. Most érzem, hogy hiányzik...nagyon.

Erről nem lehet beszélni sajnos. Mindenki tudja, hogy miről szól ez a dolog és ha bárkinek elmeséled, hogy elvesztettél valakit, akit nagyon szerettél, akkor szemérmetlenül felhozza az egész családfa elhunyt tagjait az elmúlt 100 évre visszamenőleg. Miért nem lehet egyszerűen megölelni az embert és a fülébe súgni, hogy tudom mit érzel és tudom, hogy milyen nehéz. Nem azt mondani, hogy jajj, majd elmúlik. Hanem igen is bevallani, hogy nem, ez az érzés soha nem múlik el igazán, az űr ugyanúgy megmarad, maximum fakulnak az emlékképek.

De már megint az egyenes beszéd hiányérzete érződik ki a mondanivalómból...

Nagyon nehéz volt ez a nap...de most már jobb lesz azt hiszem.......

Norton és Izmi...még nagyon csöppek voltak..és mennyivel nyugodtabbak!

Annyira aljas vagyok, még említést sem tettem róluk. Van két szerelmem, velük élek édes hármasban. Mármint élnék édesen, ha ezek az idióták nem amortizálnának egész nap.

Szopis, becsületes nevén Norton, a fenti kép miatt kapta a nevét, sajnos megmaradt benne ez a bizarr és őszintén szólva elég idegesítő reflex...még mindig szopizna a drága, remélem kinövi. Egész nap a hajgumijaimat vadássza. Őrzi és szórakoztatja őket, mint ha az élete múlna rajta. Reggelente esetleg,ha nem találnék, a szájában biztosan van egy....a múltkor már majdnem ráhúztam a nyakára...ott legalább nem hagyná el.

De egyébként az öngyújtó és nylonzacskó gyűjtésében is rendkívül ügyesek.

Bármelyik napszakban, bármennyire is próbálok rendet tartani egy üres szatyor, vagy cukorkáspapír mindig van náluk kéznél. Bárcsak pénzszerzésben lennének ennyire kreatívak....

Izmi az intellektuálisabb kettejük közül.

Neki a gyengéje a számítógép. Sajnos kábelestől, egerestől, elosztóstól. A múltkor majdnem kettétéptem, amikor puha kis lábacskáival addig téblábolt az asztal alatt, míg rátaposott az elosztón lévő narancssárga világítós kis kapcsolóra. Köztudottan igen nehéz lekapcsolni, de ő kreatív súlypontáthelyezéssel egy másodperc alatt megoldotta, hogy leálljon a gépem...persze egy fontos munka közepén. Igen, tudom mentsek gyakrabban, de hát ki gondolta....Azóta ügyes lány lévén egy műanyag búrát okosítottam az említett tárgyra így remélem biztonságban vagyok...persze amíg rá nem mennek a "műanyagbúragyűjtésre"

Hát ennyi lenne...egyébként nagyon szeretnivaló és rendkívül dorombolós, kedves kis lények. Ahogy imádnivaló szomszédom mondaná "jófejek", de tényleg....csak nőnének már fel.......

..és ami majdnem lemaradt...beteg az egyik szemük...sajnos. Nem is lehet meggyógyítani, de így is az enyém ez a két kicsi terminátor és ugyebár el kell fogadni a másságot:)))))

Néha vereséget szenvedünk, de a vereséget úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk.
  Paulo Coelho
 

Furcsa az élet....

....mindig felmerülnek a nagy kérdések, mikben úgy érezzük sosem lesz meg a helyes valász, hogy akkor most A vagy B. Nagy dilemmákkal, 100 000 elgondolkodott órával, és az esély látszatával, hogy igen, meg tudod oldani. Közben meg csak vársz a csodára, hogy bepattan valami isteni szikra. Utána meg csak reménykedsz, hogy helyesen döntöttél, ez a legjobb megoldás és persze, hogy nem fogod megbánni. De persze az élet megold mindent, eljön az a pillanat amikor megkapod a választ. Szimplán, egyszerűen és nincs semmi kétely benned...most már biztosan tudod, hogy melyik a jó választás.

Szeretem ezeket a helyzeteket, egyértelműek és nagy terheket vesznek le az ember válláról. Igen, tegnap én is felraktam az i-re a pontot....

...vannak dolgok, amik egyszerűen elmennek mellettünk...mint valami átlátszó szellem, érinthetetlenül....Megfoghatatlan, közbeavatkozást nem tűrő, csak az elfogadásra hajlandó események...mikkel szemben tehetetlenek vagyunk. Gyűlölöm ezt az érzést...SAKK-MATT...amikor nem tehetek semmit, mert már erőmön felül teljesítek...és feleslegesen, kidobott energiákkal, elpazarolt percekkel...eredmény nélkül. Bár hiába tudtam, hogy felesleges, így nyugodtabb vagyok, tiszta lelkiismerettel hajtom álomra a fejem, hogy mindent megtettem, ami tőlem telt...és innentől már nem rajtam múlik...Ennyit tudtam....én legalább megpróbáltam.

Valami édes mosoly ül mégis az arcomon...minden nap egy lezárás...számvetés a fontos dolgokról, emberekről...a napi találkozások...az a kevés mosoly, miket elraktározunk zordabb időkre......és az emberek, akik mellettünk vannak...nem szólnak, de ha rád néznek tudod, hogy tudják...megértenek...elfogadnak és szeretnek. Nem kérdeznek semmit, tudják, hogy egy újabb szar napon vagy túl és engedik, hogy pihenj, nem bántanak.

Akik bántanak, azok meg....semmi baj, legalább tanulsz. Következő alkalommal már nem rontod el....kevesebbet adsz, igaz kevesebbet is várhatsz, de ebből kifolyólag egyenesen arányosan csökken az elszenvedett sérülés mértéke is. Ugye milyen egyszerű? Csak egy kis matek...mint ez az egész élet...

Várom a holnapot, most már nyugodt vagyok. Ma már csak nem rontok el semmit....