"Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig."

Szeretek idézeteket olvasni, valahogy sokat adnak. Szeretek a monitorom előtt ülve bólogatni, hogy igen, mennyire igaz, valahogy megnyugtat.

Ha az emberrel történik valami rossz, akkor kétségbeesik. De ezt a kétségbeesést utána felváltja a remény. Amikor már úgy érzed teljes a sötétség, akkor ez az egyetlen kapaszkodó marad, ami segít, ami életben tart. Éltetni kell, mert ő éltet minket és vigyázni rá, tényleg az utolsó pillanatig.

Furcsa dolog a halál. Nem mondanám, hogy félek tőle. Valahogy a sajátom hidegen hagy. Úgy érzem, hogy mindenkinek megvan az ideje, amikor mennie kell. Vesztettem már el számomra fontos embert, neki eljött akkor az ideje. Nem hiszem, hogy bármikor és el tudom majd fogadni teljesen, hogy Ő nincs már nekem. A nagypapim volt, a világ legdrágább nagypapija és még mindig olyan, mintha ott lenne a kicsi házában, az állatkáival..

Viszont van, amikor valaki önként hagyja itt. Úgy érzi nincs megoldás a problémájára, magára az életre és úgy dönt, hogy befejezi. Ha valakinek át kell élnie, hogy elveszít valakit, akkor az a barátainak is nehéz. Odaállnának mellé, megsimítva a hátát, hogy "sajnálom" vagy "részvétem", de ezek ilyenkor szinte csak üres szavak. Nem érezhetjük át a fájdalmát, nem vállalhatjuk magunkra a baját. Támogatásként persze mellette lehetünk, de ez édes kevés ilyenkor. Csak a nagy sóhajok és a sajnálkozó tekintet marad. Meg a már jól elcsépelt, talán közhellyé lett "Itt vagyok melletted, ha bármiben tudok segíteni, szólj!" kijelentés. Szeretném most felhívni ezt a barátot, hogy mondjak pár kedves szót a telefonba, de most jobb ha nem zavarom. Érdemben nem tudnék segíteni, azt hiszem.

Ha valakinek nehéz az élet, összejön sok minden, hajlamos szuicid hajlamát elővéve, hülyeségeket gondolni. Ebben az esetben talán egy szerelem lehetett az, ami miatt elszakadt a cérna. Dehát megéri? Ilyen fiatalon. Ismerem az érzést, amikor úgy érzed, hogy megszakad a szíved és hogy nincs tovább, nincs értelme, már csak a halál marad. De ez nem megoldás, ez menekülés. Elég szuicid vagyok én is, de nem tennék ilyet. Nem hiszem, hogy van olyan, amit nem lehet helyrehozni...

.....és ilyenkor elgondolkozik az ember, hogy megéri egy összeveszés miatt távol lenni azoktól, akiket szeretünk? Bármikor történhet olyan, ami ténylegesen visszafordíthatatlan és akkor már csak a sajnálkozás marad a balgaságok és gyerekes hülyeségek miatt elvesztegetett idő miatt. Ilyenkor mindig megijedek. Hogy eleget törődöm-e a szeretteimmel, hogy ha most bárkivel történne valami, azok közül, akiket szeretek, nem maradnának-e lezáratlan dolgok. Amiket később, szívszakadva, bűntudattal és valami időgépre várva szeretnék majd reménytelenül helyrehozni.

Miért nem vigyázunk a szeretteinkre? Miért csak akkor érezzük valakinek a szívszaggató hiányát, amikor elveszítjük? Miért csak akkor akarjuk rendbehozni? Mert nem figyelünk!!

 Most valami kényszert érzek, hogy helyrehozzak dolgokat, kijavítsak hibákat....persze ha hagyják. Én sem figyeltem, nem becsültem meg, akik szeretnek, vagy nem úgy, ahogy kellett volna.

Én még azt hittem én vagyok a hülye, frankón. De mókás, amikor szembesítessz egy embert egy esettel és ő védekezésképp mindenfélét összehord. Tagadásból, hogy mentse magát. Aztán valamilyen úton-módon, amikor később tisztább fejjel beszéltek az esetről, akkor kibújik a szög a zsákból. Annyira szánalmas, amikor pont saját magát árulja el az ember, az ellentmondásokkal, amikbe a nagy "megmagyarázkodás" közepette keveredett. 

Kurvára mérges vagyok most. Teljesen elkerülte a figyelmemet ez az apróság a nagy "önmagam hibáztatása" közben. Pedig annyira nyilvánvaló, hogy hazudtak nekem. Mondjuk ettől függetlenül a "csúnyaság", amit gondoltam, valószínű, hogy tényleg alaptalan vád volt. De ettől függetlenül sántít a sztori, de nagyon. Úgyanúgy ludas vagyok én is, de így már mindjárt más. Üvölteni tudnék az idegtől most....de inkább ülök a kicsi gépem előtt és próbálom elterelni a gondolataimat. Vagy kimegyek megázni. Az lehűt.

(Egyébként meg, ha engem megvádolnak valamivel, akkor minden követ megmozgatok, hogy bebizonyítsam, hogy alaptalanok a vádak amikkel illettek és hogy kurvára megsértettek ezzel. Utána meg majd el lehet rajta gondolkodni, hogy mennyire bántottak meg, vagy sértődök meg. Nem hiszem, hogy vannak olyanok, akik nincsennek ezzel így.. Szerintem akit tényleg alaptalanul vádolnak, az bizonyítani akar....feltéve, ha nincsen ugyebár valamiféle vaj a füle mögött!!!!!) 

Ezt kaptam ma egy baráttól:

"Emeld fel a tekinteted. Húzd ki magad. Képes vagy rá. Ha sötét is van, mindig lesz új reggel... Tartsd életben a reményt." 

Hát akkor igenis kihúzom magam. Igenis büszke leszek, magamra és amiket elértem. Fiatal vagyok és "előttem az egész élet" (Csak, ha már ilyen közhelyes napom van). Követtem el hibákat. Van, amit nem tudok helyrehozni, de nem ülhetek életem végéig egy sötét sarokban miattuk. Aki ellen elkövettem, az meg is büntetett. Igen megérdemeltem. Ennyi....sajnálom, de ha nem engedik helyrehozni, akkor tehetetlen vagyok, egyedül nem fog menni.

Sok barátot vesztettem el az elmúlt időszakban. (Nem, nem haltak meg.) Vagy az időhiány vagy a távolság szakított el tőlük. Vagy igen, én hibáztam..... és erről már írtam is. De úgy látszik hiába írtam le, nem tartottam be.

A problémák elől nem lehet elmenekülni. Nem lehet egy sötét szobába bújva várni, míg enyhül, vagy netán elmúlik. Aztán úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Nem lehet a szőnyeg alá seperni, vagy egyszerűen átlépni rajtuk. NEM! Ez nem megoldás, kurvára nem. Ezek csak gyűlnek, gyűlnek míg a végén egy hatalmas torony lesz belőlük, ami előbb-utóbb ránk dől és összezúz. Nem szabad félelemből, vagy pusztán a rossz kommunikáció miatt bástyát építeni magunk köré. A problémákkal igenis szembe kell nézni. Ki kell adni a dühöt, az indulatokat. Mert még a végén valami elfojtott "indulatorkán" miatt pszichopata sorozatgyilkosként végezzük, vagy esetleg megöl minket a depresszió. Sajnos a kelleténél többször estem abba a hibába, hogy rosszul fejeztem ki magam, ami félreértésekbe kevert a végén valami óriási káosz-összeveszéssel. Aztán meg jött a magyarázkodás, hogy én nem ezt akartam mondani, és nem akartam senkit megbántani. Aztán inkább tudomást sem vettünk az esetről.

Sok mindent ráhagytam másokra, amiket nyíltan, "leülve" kellett volna megbeszélni. És nem hagyni, hogy a másik fél puszta kényelemből, és a "könnyebb" módon elmeneküljön a kellemetlen szituáció elől. Igen így sokkal szarabb. Viszont csak akkor, de utána nem maradnak elfolytott indulatok és harag a másik iránt. Amiket elfolytunk előbb utóbb a felszínre törnek és annak csak az a vége, hogy a legközelebbi apróbb problémánál jön az "egymás fejéhez vágdosás", ami lehet örökre elront mindent és netán valaki olyat is elveszíthetünk emiatt, aki egy értékes és fontos ember volt az életünkben.

Szóval fontos a "helyes kommunikáció"..ha lenne ilyen tanfolyam, biztosan beíratkoznék. Most már oda fogok rá figyelni. Nem hibázok többet, ekkorát nem...

"Minden egyes új nap új hazugságok garmadával köszönt be, de mind közül azok a legrosszabbak, amiket magunknak mondogatunk elalvás előtt. Amiket belesuttogunk a sötétbe, próbálván meggyőzni magunkat, hogy boldogok vagyunk, hogy ő boldog, hogy megváltozhatunk, vagy hogy ő változtat a döntésén, azzal hitegetjük magunkat, hogy képesek vagyunk együtt élni a bűneinkkel, vagy hogy képesek vagyunk ő nélküle élni. Igen minden este elalvás előtt hazudunk saját magunknak kétségbeesetten és elszántan remélve, hogy mire jő a reggel, minden valóra válik."

Nem, nem akarok róla beszélni, most nem. Senkivel. Ne haragudj. Belevetettem magam a munkába, mert legalább lefoglal. “A munka az egyetlen gyógyír a keserűségre.” , hogy Csajkovszkij-t idézzem. Mintha a szívem meg a gyomrom valami sziklává forrt volna össze. El kell gondolkodnom, hogy hol hibáztam és hogy ha tényleg ennyi baj van velem, akkor meg kell változnom. Nem lenne értelme, hogy a kicsi puffomon, a konvektor előtt ülj sajnálkozó arccal, mivel segíteni nem tudsz. Az életben elkövetett hibáimért, csak én lehetek felelős, a jellemem, a szokásaim, a rossz tulajdonságaim, amikből úgy néz ki, most elég sok van. A hibákat nem lehet meg nem történté tenni, együtt kell velük élni, és felelősséget kell vállalni a következményeikért. Azt szokták mondani, hogy "Te basztad el, vess magadra!" Hát most valami ilyesmit teszek, "magamra vetek" a türelmetlenségemért, önfejűségemért és makacsságomért. Azért, hogy konfliktusfüggő vagyok és, hogy állítólag annyi mindent utálok.

Ezek szerint nem olyan ember vagyok, mint gondoltam. Nem azt nyújtom az embereknek, amit elvárnak tőlem és amit akarok nyújtani. Csalódást okoztam és csalódtam saját magamban. Azt hiszem át kell értékelnem mindent. Szar embernek érzem magam. Úgy érzem egy olyan fontos dolgot vesztettem el, amit nem lehet pótolni....és nem is akarok. Megérdemlem a büntetésem. Nem mártírkodni akarok, az nem az én műfajom. Ezt tényleg így érzem. Így remélhetőleg tanulok belőle. Bárcsak lenne tényleg mindig még egy esély.

Egyedül akarok lenni...ne haragudj...

„Azt kérded, ki az igazi, ki a valódi barát? Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát. Kinek szemébe nézve meglátod minden apró baját, kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát, ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát, kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát. Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elűzi minden bánatod, s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod őt, vagy túlszárnyalod. Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti, kivel jó a csend szavát hallgatni, s együtt merengeni. Kinek nem számít, mit vétesz, kis-e, vagy nagy hibát, kivel ha beszélhetsz, könnyebbé válik ez a nehéz világ. Az az igazi barát, kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz, s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz. Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér a világ összes, minden kincsénél. Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod, kinek barátságát minden körülmény közt vállalod.”  

El kellett lopnom, ha már Nekem szántad:P Köszönöm:):):):)

Valami iszonyat gusztustalanul érzem magam...Senkihez és semmihez nincs kedvem. Miért nem lehet ilyenkor egyszerűen elmenekülni? Vagy kivenni egy hét "életszabit".

Ígéretet tettem, hogy nem beszélek, hogy nem járatom a számat feleslegesen. Nem teregetem ki "átlátszó okfejtéseimet", most mégis úgy érzem szétrobbanok. Annyira kiírnék magamból mindent és még itt sem tehetem meg. Még mindig a szokásos "életbenelkövetetthibák" téma és annyira egyszerű lenne otthon, egy üveg alkohol társaságában bőgve sajnálni magam a kanapén. Mint a lányok általában. De most valahogy más, most úgy érzem nem én hibáztam, legalább is nem én hibáztam nagyobbat.

Mérges vagyok, dühös és csalódott. És fogalmam sincs mit kéne hinnem. Úgy érzem becsaptak, ami lehet nem is igaz. Elvesztettem valakiben a bizalmamat, ami nagyon bánt. Mindent megtettem, de egyszerűen nem tudtam visszaállítani. Amilyen módszerrel meg megpróbáltam, azzal hibáztam a legnagyobbat, szó szerint nagyon elbasztam. De basszus, nem állhatok oda egy barát elé, hogy "Hé, helló, ne haragudj, de valahogy elvesztettem a bizalmamat benned, csinálj már vele valamit légyszives!"  Nem tudom ez melyik félnek fájdalmasabb. Tudomásul venni azt, hogy valami ok miatt nem bíznak meg benned. Mondjuk ez a könnyebbik eset, mert tehetsz érte, bizonyíthatsz. Nagyon-nagyon nehéz, de ha fontos az illető, akkor megteszed. Vagy a másik lehetőség, amikor te veszted el valakiben a bizalmat. Én most annyira tehetetlennek érzem magam. Főleg, hogy fontos az illető, nagyon fontos Nekem....:(

Nagyon szeretnék most egy tiszta lapot és azzal kezdeni újra az egészet. De az a baj, hogy én ehhez egyedül kevés vagyok... Tudom, hogy nagyon türelmetlen vagyok, de csak egyetlen egy dolgot kértem. És nem volt lehetetlen, de úgy érzem, ha valaki nem akarja megtenni, akkor jóhogy nem megy. Hogy is menne...magától? Jó lenne most hibáztatni valakit, de ebben a helyzetben még ez sem egyszerű...

Most semmi sem az...minden olyan nehéznek, bonyolultnak és fájdalmasnak tűnik...Pedig én erős és ügyes lány szeretnék lenni. 

..és igen, az az elviselhetetlen érzés, amikor üvöltenéd a világ felé, hogy "Nem hiszem el...". A jobbik eset, ha valaki veled teszi, a rosszabbik, amikor saját hibáidért kell vezekelned. Azokért, amik oly sok problémát okoztak már az életedben. A türelmetlenségedért és hogy nem vagy képes megbecsülni semmit sem. Sosem féltem még ennyire és sosem volt még ennyire erős az "elkövetett életem legnagyobb hibája" érzés. És talán most először érzem azt, hogy fogalmam sincs mit kéne tennem. Ha nem tudom helyrehozni, nem tudom meg tudom-e bocsájtani magamnak. Szörnyen érzem magam és legszivesebben elbújnék egy sötét sarokba. Félek....

Már rég nem írtam. Nem volt időm, de most úgy néz ki van és elég sok is lesz az elkövetkező hónapokban.

Néha szeretnék csak úgy lebegni... a semmiben. Egy légüres térben, ahol nincs idő, emberek, gondok...nincsennek tettek, amik miatt visszaforgatnánk azt a nagy rozsdás időkereket. Nincsennek döntések, amik miatt párnákat sírunk tele. Szeretnék felnőtt fejjel végiggondolni minden dolgot az életemben. Most nyugodtnak maradni, akármilyen rossz is és hinni, hogy igen, mindennek megvan az oka. Lehet csak később derül ki, de megvan. Nem érezni a fájdalmat. Ha lenne ezen a kurva életen egy kikapcsológomb vagy legalább lenne hozzá egy kurva távirányító, amivel néha csatornát válthatnék.

De nincs. Csak a felelősség, az emberek iránt, akiket szeretünk. A döntéseink iránt, amiket oly félve hoztunk meg. Vagy ez elkövetett hibák iránt, amiket néha már nem lehet helyrehozni. 

„Az ember része a világnak, az egyetemes törvények rá is vonatkoznak. Az emberi pszichikumnak is alapvető mozgatóereje az ellentétek egysége és harca. Ennek konkrét megnyilvánulási formája, hogy lelkünkben ellentétes vágyak és igények, ellentétes érzelmek, ösztönök, ellentétes vélekedések élnek együtt. Biztonságot is akarunk, de a kaland szabadságát is. Őrizzük megszokott útjainkat, és változni is akarunk. Szeretünk valakit, de néha unjuk, vagy utáljuk; esetleg másvalakit is szeretünk. Mindezt bűntudat nélkül el kellene vállalni magunkban, és sértődés nélkül el kellene fogadni másoktól. A dolgunk nem az, hogy elhazudjuk, hanem hogy egyensúlyban tartsuk belső ellentmondásainkat.”

“Sokan vannak, akik elintézetlen benső viszonyaikat kívül akarják rendezni. Abban a tévedésben vannak, hogy a másokhoz való jóság pótolhatja az önmagunkhoz való jóságot..."
 

Az apró dolgok, amiket szeretek...

• a reggeli első cigimbe beleszívni, amikor a redőnyön besüt a nap...
• amikor az ajakbalzsam kupakja kattan a helyén...
• dobozokba titkos emlékeket rejteni...
• a papírjaimat rendszerezni és lefűzni...
• az épp nem használt táskáim aljából kipakolni és örülni a "rég nem látott" dolgoknak...
• jégoldóval lefújni a szélvédőre fagyott jeget és nézni, ahogy olvad...
• a pezsgősüveget felbontani...
• felesleges dolgokat letölteni a netről...
• a határidőnaplómba feljegyzéseket írkálni...
• lehúzni az arcmaszkot egyben..ezért teljesen mindegy milyen fajta vagy márka, de csakis ilyet veszek és talán csakis ezért..
• végighúzni a teleengedett kád oldalán az ujjam és így a víz alatt ragadt kis bubikat elindítani felfelé.
• hapcizni...

Viszont amik kifejezetten idegesítenek:

• a mikróra várni, amíg lejár az idő...
• a 'youtube' szót, amikor 'ty'-vel mondják ki...
• régi családi fényképeket nézve konstatálni, hogy anya inkább a praktikusság, mint a szép haj híve volt...
• amikor a vizes hajszál rámtapad...
• amikor melegítek valami kaját és az előtte kavarásnál használt evőeszközön az hideg marad...
• ha az ollóra furcsa, láthatatlan ragasztódarabkák ragadnak és emiatt nem vág.

Tudom, hogy snassz és nem is jöttem rá, hogy igazán szeretem-e vagy sem. Mindenki szereti, talán engem azért hagy hidegen: A bubis fóliát pukkasztgatni. :S

Annyi apróság van az életben, amire nem figyelünk...Én figyelem, a mindennapjaim apró mozzanatait, hangjait, érzéseit. Már régóta össze akartam gyűjteni őket, még nagyon nincs kész. Majd mindig írogatok hozzá. 

Néha elgondolkodom, hogy tényleg ezt érdemlem-e...Eddig az óráig annyira jó volt az évem. Túl jó, ez már várható volt:(

Nem becsülik meg az emberek, amit kapnak. Nem vigyáznak rá, úgy vannak vele, hogy van még ott, ahonnan ez jött. De ez nem így van..egy darabig persze jön, jön..de elfogy, mert véges. Mint minden... Sajnos én még nem vagyok ehhez elég erős, de nem jó így, nagyon nem:(((( Annyira próbálok odafigyelni, türelmes lenni és figyelmes. Nyugodt és kedves. De néha nem tudom, hogy ugyan minek...Főleg, ha én nem ezt kapom cserébe. Miért mindig nekem kell lenyelni azt a kibaszott békát? A poharam is már annyira televan, hogy nagyon, annyiszor betelt már. De hát én vagyok a hülye, eszem, amit megfőztem. Majd elfogy:(

Megint eltelt egy év. (Milyen egy közhely). De nekem talán az eddigi legszebb volt. De elmúlt és Én igyekeztem semmilyen lezáratlan dolgot, negatívumot nem áthozni a következőre. A türelem éve volt számomra, a várakozásé és mérlegelésé. Rengeteg dolog ért véget, rengeteg változást éltem meg. Teljesen megfordult velem a világ tavaly, de hihetetlen élményekkel és emlékekkel gazdagodtam. Most tanultam meg talán igazán, hogy mi az a barátság. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen emberek vesznek körül. Nélkülük tényleg nem ment volna. Azt hiszem most már tudom, hogy mi az a türelem. Sokat nyugodtam, már ami a jellememet illeti. Van egy teher, amit lassan már egy éve cipelek magammal. Édes teher, de rányomja bélyegét a mindennapjaimra. Ez az egyetlen "ügy", aminek a végére sajnos nem sikerült pontot tenni. Egy barát rámbízott egy titkot, aminek őrzése talán az eddigi legnehezebb feladataim közé tartozik. De fontos nekem és a nehezen megszerzett bizalom is. Úgyhogy ez az egy dolog belefér, majd kiderül, hogy mi az az ok, ami miatt hoztam magammal 2009-re.

Ettől függetlenül jól teltek az ünnepek, nagyon jól. Csodálatos karácsonyom volt és lehet nem annyira pörgős, de pont "elég" a szilveszter. Szóval azt hiszem, hogy jól sikerült zárnom és nagyon-nagyon jól kezdenem:)) Remélem így folytatódik tovább is. Minden energiámmal azon vagyok, hogy a fogadalmam szerint éljek. Azt hiszem megyek pihenni, hogy holnap újúlt energiával kezdhessek neki a teendőimnek.

Most boldog vagyok, jó lesz ez az év, érzem... 

Azt mondják holnap lesz karácsony -
Tornyos fenyőfám fölcicomázom
csillaggal angyalhaj-felhőkkel,
tutipán-szívű csengőkkel
s alárakom a kerék Földet,
ajándékként ígért jövőnket,
kicsomagolt vad álmainkat,
értünk vérző hatottainkat,
lemondásaink jaj-nyugalmát,
mint horpadt, sápadt aranyalmát.
 

Csoóri Sándor
 

 "Az önmagunknak tett önkéntes fogadalmak - "holnaptól nem teszem ezt vagy azt, így vagy úgy élek, ezzel vagy azzal foglalkozom" - talán még alaposabban meg kell fontolni, mint az embereknek adott szavunkat.
Mert az emberknek adott szót vissza is vonhatjuk, ha úgy látjuk, hogy a világ változik szavunk körül, másképpen helyezkednek el az emberi dolgok az egyszer igazságnak megismert és fogadalomban megvallott eszme körül. Az igazság is változik.
De önmagunknak adott szó annyit jelent, hogy szerződést kötöttünk jellemünkkel, mely nem változik, s ezért a vele kötött szerződést sincs módunk megváltoztatni.
Ha a világ megvet, mert valamilyen lelkiismereti okból nem tudtuk megtartani adott szavunkat, ezt a megvetést túl lehet élni, mert a világ sem erkölcsös szerződő fél.
De ha jellemünket csaljuk meg, akkor is van ugyan módunk továbbélni, de belső magatartásunk bizonytalan lesz, bűntudatos és ingadozó.

Ezt most kaptam:) és azt hiszem nem kell megmagyaráznom.

Egyébként meg voltam ma a postán. (attól függetlenül, hogy nem akartam csodálatosan izgalmas kis életem hétköznapi részleteivel untatni kedves olvasóimat, mint ugyebár a már korábban is említettem  "valakimentvalamimiattvalahová" és a "voltamaboltbannagyonsokanvoltakinkábbeljöttem" szintű történetek, ezt most nem hagyhatom ki, mivel ugyebár hinnék a jelekben.) Szóval vettem hirtelen felindulásból egy kaparós sorsjegyet. Jó dolog egyébként, ha másért nem is a kaparás élménye  miatt megéri. Az ASTRO+TV elnevezésű csodakapirgálós papiros KOS csillagjegyű fajtája mosolygott rám az egyébként eléggé mókás és érthetetlenül jókedvű postándolgozókislány mögött egy olcsó műanyag edénytároló dobozból. Ő volt legfelül, Én meg épp unatkoztam a 12 db ajánlott boríték felcímkézésére és lemérése várva, tehát gondoltam, ha már úgyis hiszek az asztrológiában és úgyis Kos vagyok, hát rajta. Ez biztos valami jel. Hát elkezdtem kapargatni. Egyébként ez meglehetősen kicsike egy sorsjegy, tehát élménydús műveletem hamar végetért. De egy rendkívül meglepő és pozitív dolog várt a kicsi ezüst felület alatt. Na persze, nem pénznyeremény........kis naivak. De az utolsó bejegyzésemre asszociáltam, miközben ezt olvastam: "Anyagi jóléte mellett hirnevét és tekintélyét is megalapozhatja, ha egy új életformára mer váltani." Na mi ez, ha nem jel? (Persze a " remény hal meg utoljára" és egy jó adag naivitás mellett.) Örültem....Na jó, az 5.000.000 Ft-os főnyeremény valószínűleg több endorfint szabadított volna fel, dehát kinek mi....Majd eszek mellé sok csokit.:))
 

Egyébként egy helyes kis jellemzés is állt e csodás kartonlap hátulján. A tavaszpont első állatövi jegye. Uralkodó bolygója a........az uncsi részeket kihagyom inkább. Ami tetszett: Eleme a tűz, aktivitás. Jellemző rá a tettrekészség, akarat, céltudatosság és vezetni akarás. Alapelve, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! (ugye azért figyeltek!!!) Önmagát nem kímélve keresi folyton az új és intenzív élményeket. Nem köntörfalaz. Határozottan és gyorsan dönt. (Ehhez még valószínűleg nem nőttem fel.) A legönfeláldozóbb barát. ( Na jó, vannak túlzások is.) Küzdősportokban kiváló. ( Kár, hogy sosem próbáltam...a sportot sem nagyon.) Féme a vas. Na jó, a negatívabb részeket is leírom, hogy ne tűnjek annyira egoistának. Nem mérlegel, nem habozik, hanem viharzik elõre, még akkor is, ha mindenki másnak nyilvánvaló, hogy fejjel rohan a falnak. Képtelen veszíteni, robbanékony, türelmetlen, nem kitartó, kötekedõ, nehéz vele együtt élni. :) hopi :) Ja és a védőkövem a gyémánt. Mintha karácsony jönne most, nem? (Nem, ez bármilyen félreérthető is, nem egy utalás volt a karácsonyi ajándékomat illetően!!!)

Elég volt! Elég volt a sok nyűglődésből és kínlódásból. 24 éves vagyok és össze kell szednem magam. Nem akarok nélkülözni, nem akarok minden egyes forintot az élére állítani, nem akarok azon gondolkozni a boltban, hogy ugyan mit kell most ott hagynom és az aktuális hónapban azon, hogy épp mi az az egyetlen apróság, amit megvehetek magamnak. Persze mindenkivel történnek balesetek, olyan dolgok, amik elkerülhetetlenek és negatívak az életben, de úgy döntöttem, hogy ezentúl mindent megteszek azért, hogy a későbbiekben ezeket könnyebben tudjam átvészelni. Igen, a a baleseteket nem tudom elkerülni és vannak olyan magánéleti problémák, amiket szintén nem. De ami ezen kívül van, munka, anyagi jellegű dolgok és egzisztenciális előrejutás az mind csak rajtam múlik, a tenni akarásomon. Most úgy érzem megvan az a régóta áhított energiamennyiség, kreativitás és erő, amit úgy éreztem, hogy elvesztettem valahol. Lehet a következő év lehetőségei és a "tisztalappalindulás" az, ami feltölt. Nem tudom igazán és nem is lényeg. 

Átgondoltam az elmúlt éveimet, hogy hol csúsztam meg. Mi volt az a dolog, ami hátráltatott vagy talán gátolt abban, hogy előrébbjussak. Fájó bevallanom - de így év végén azt hiszem pont időszerű -, hogy a saját lustaságom. Az az örök "majd holnap" gondolat, amiből  persze mindig 2-3 nap, 1-2 hét vagy súlyosabb esetekben akár hónapok is lettek. Így visszagondolva, talán bánnom kéne, de biztosan volt oka, ha más nem is, legalább több idő jutott magamra. (mondjuk lehet hasztalan) Így indul minden napom, hogy ó csak még 5 perc, nem viszem vissza a könyveket, hogy majd a jövőhéten, nem fizetem be a számláimat időben, hogy majd a következő hónapban is elég. De így elkések majdnem mindig, a könyvtári büntilistám is csak nő és a számláimat is kamat terheli a késedelem miatt. Hát nagyon ügyes vagyok, tényleg. Pedig nem sok energia, csak egy kis odafigyelés és kötelességtudat kellene. Igen, azt hiszem nem viseltettem elég felelősséggel a saját dolgaim iránt. Pedig munkahelyi és más, baráti dolgok iránt megy. Na most ebből lett elegem, hogy a magam ellensége legyek. Igen, tudom, rémisztő a felismerés, hogy akkor eddig ugyan hogy lehettem olyan hülye, hogy éltem a megnyugtató lustaságomban és sírtam a nem éppen virágos helyzetemben. Dehát azért lássuk be nem olyan könnyű az. Mindig 100%-on pörögni. De szerencsére nekem megvan hozzá a temperamentumom, úgyhogy innentől kezdve azt hiszem elkezdek a jövőmmel foglalkozni. Jó-jó, persze beszélhetek ugyan a levegőbe is, de most tényleg az érzem, hogy itt van a nagy szavak és tettek ideje. Valami bizonyítási vágy is munkál bennem, tény. Bevallom őszintén, mert ebben szerintem semmi negatív sincs. Be akarom bizonyítani a családomnak, a barátaimnak, de legfőképp magamnak, hogy meg tudom csinálni. Jelenleg olyan 30-40%-al működöm, rengeteg tervem van, amikről csak beszélek és tényleg csak épphogy minimális, amit teszek is értük. Kevés a motivációm, még így is. Könnyebb lenne, ha lenne egy "társ" mellettem, akivel mindezt meg tudnám osztani. De ennek hiányában találnom kellett magamnak valami motivációs módszert. 

A nagy pénzügyi és egyéb "útemitisakarszazélettől" cégek marketing kampányaiban a kedvenc részem, az írd fel a terveidet 1, 2, 5, 10 évre...bla-bla-bla. Nahát, ha másért nem is, ezért mindenképp megérte végigülnöm, pusztán kedvességből pár ilyen csodálatos előadást. Lehet nem használ, vagy nem pont úgy, ahogyan gondolom, de kitűztem magamnak az elkövetkező 5 évre 1-1-dolgot, amit el akarok érni. Nem, nem szeretném, hanem akarom, igen is akarom minden porcikámmal, erőmmel és idegszálammal. Minden mozzanat és munka azért lesz, hogy elérjem őket és az évek végén, ha valamilyen rajtam kívülálló oknál fogva nem jönne össze, én akkor is nyugodt lelkiismerettel álhassak a tükör elé, hogy mindent megtettem. Kellenek a célok, hogy legyen miért küzdenem. Lehet gyerekes, de szükségem van rájuk. 

Nem rakom le a cigit, nem akarok sem fogyni, sem hízni. A régi gyermekkori és jelenlegi álmaimat akarom valóra váltani, mivel elég reálisnak érzem őket, főleg most a jelenlegi helyzetemben. 

1. éven belül: Szeretnék végre egy kiállítást. Egy sajátot, igaz már volt egy, de most egy olyan igazi, megnyitós, ünneplőset. 

2. éven belül: Írok egy könyvet. Nem feltétlenül a megjelentetés, hanem inkább maga kész kézirat, a cél. Már gyerekkoromban is írtam, szeretem és mindig is nagy vágyam volt. A tehetség majd kiderül útközben....:))

3. éven belül: Régóta akarok lakberendezéssel foglalkozni. Imádom...dekorálni, falat festeni, átrendezni, megálmodni és megvalósítani. Szeretnék elvégezni egy tanfolyamot vagy iskolát, ami ezzel foglalkozik.

4. éven belül: Szeretnék egy kocsit. Azt hiszem ezt nem kell magyaráznom. Egy normális autót szeretnék, amiben nem kell attól rettegnem, hogy ugyan mikor hagy cserben.

5. éven belül: Veszek egy zongorát. :)) Szeretek zongorázni, megnyugtat és tényleg sokat jelent. 

Hogy ezeket a - lehet naivnak tűnő - most még csak álomszerű terveimet el ne felejtsem, minden tükörre felírtam a lakásban. Igen, így elég idiótának tűnik a dolog, de remélem, hogy a mindennapjaimat végigkísérve majd berögződnek, erőt adnak és segítenek, ha épp megfenekleni látszom.

Ez a hirtelen váltás mondjuk lehet erős lesz így 12 év után. Ezért, hogy annyira azért mégse viseljen meg, úgy döntöttem még ezt az évet, csak a szigorú 15 napot még megengedem magamnak. Ez lesz a beszoktató időszak. Aztán 2009. január 1-el új időszámítás következik. 

( Azért is írtam le mindezt, hogy ha valahogy épp feladni akarnám, akkor a  "necsináljakmárseggetaszámból" elmélet majd arra kényszerít, hogy nem adhatom fel. Nem, nem negatívan indulok neki, csak magamat ismerve felkészülök minden eshetőségre. Ez olyan bebiztosítás féle.)

Hiszem, hogy már maga a felismerés is pozitív, úgyhogy rajta....Mindent bele!

Legalább aludni tudtam volna. Nagyon ritkán esik meg velem, hogy álmatlanul forgolódom, de most még a megnyugtató párnáim között sem találtam a helyem. Csak pislogtam és reménykedtem, hogy mire legközelebb kinyitom a szemem, már reggel lesz. De folyamatosan tovarebbent ez a halvány remény is, amikor szomorúan vettem tudomásul, hogy még csak egy negyed óra telt el. Ez körülbelül hajnali négyig tartott, amikor végre már sikerült elaludnom. Persze fél hétkor már fennt nézelődtem megint, valami olyan izgalommal, mint 6 éves kisgyerek az első iskolanap előtt. Mintha vártam volna valamit ettől a naptól, de ahogy beértem dolgozni, az esély is szertefoszlott, hogy talán ma jó lesz. 

Igen tudom én vagyok a felelős, igen tudom, hogy a saját problémáimat csak én tudom megoldani, igen tudom hogy ha sír a szám, attól még nem lesz jobb semmi. Igen tennem kell ellene és persze, nem fogok vonat alá feküdni.

Azt hiszem seggreestem az élet csodás korcsolyapályáján, de most olyan érzésem van, mintha az utolsó kapaszkodóim egyikét vesztettem volna el és egy csúszós terepen segítség nélkül felállni bizony nagyon nehéz.

Egyébként meg a remény hal meg utoljára, vagy mi a szösz. Úgyhogy majd lesz jobb is, türelem, meg ilyenek. Igyekszem összeszedni magam. Ha egyedül, hát egyedül... Csak néha azért megfordul a fejemben, hogy ugyan minek.

Tudom, hogy mostanában mindenkinek valahogy minden összejött és hiszem, hogy ez egy nehéz időszak és ha türelmesen, szorgalmasan átvészeljük, utána minden jobb lesz. Remélem elmúlik az az irántam érzett harag is, ami miatt most úgy érzem, hogy el kéne bújnom az ágyneműtartómba legalább egy hétre. Egyébként meg azt sem tudom pontosan, hogy most megbántottam az illetőt valami felelőtlen, pszichopata idegállapotomban mondott kijelentéssel. Vagy megharagudott rám. Mert ugyebár nem ugyanaz a kettő, de most még azt sem érzem, hogy kapnék esélyt rendbetenni. Pedig én megtettem a lépéseket az ügy érdekében, innen sajnos már nem rajtam múlik. Nem hiszem, hogy most meg tudnám bocsájtani magamnak azt, hogy tényleg ennyire elrontottam volna.

Én már nem tudom. Valószínűleg tényleg bennem van a hiba. Biztosra vettem, hogy ennél rosszabb már nem lehet. De képes vagyok mindent elrontani. Teljes félreértésekbe keveredtem már megint és most tényleg nem tudom hova tovább. Pont a legrosszabbkor, pont az ünnepek előtt, pont egy ilyen ember.... Napról napra kevesebb az a dolog, ami erőt adna. Sőt úgy érzem, hogy lassan semmi sem marad. Ennyire idióta nem lehetek. És nem tudom már megmagyarázni, hogy nem úgy gondoltam, hogy nem azt akartam mondani. Ha egy valaki nagyon félreért valamit, akkor nagy menet, hogy helyrehozzuk. És nekem most nincs erőm végigcsinálni és végig kell néznem, ahogy kicsúszik az ügy a kezem közül. De már nincs erőm...

Idegbeteg vagyok hetek óta. Össze vagyok zavarodva, teljesen labilis vagyok és ingerült. Szerintem teljesen érthető, hogy kiborulok néha. De vannak, akik nem nézik el nekem, és persze már jogosan idegesek. Most tényleg nem tudom, hogy mit kéne tennem. Alap esetben minden követ felforgatnék, hogy visszaállítsam a helyzetet. De most nem megy.....félek...

Sokat beszélek, tény, de vannak olyan esetek, amikor egyszerűen nincs kedvem magyarázkodni. Vannak dolgok, amik rosszul esnek az embernek. Ennyi. Hiába kérdezik, hogy mi a baj, felesleges elmagyarázni hisz a dolog csak Nekem fontos. Megbántódtam...nem mondanám, hogy szánt szándékkal bántottak meg, de történt valami, ami rosszul esik, nagyon. De most úgy érzem, hogy csak én értem. Ha elmondanám, csak kapnám a "mostezenmitkellhisztizni" vagy ami mégjobb a "mostkomolyanezabajod" kellemes megjegyzéseket, ami igazán nem hiányzik. Lett volna egy dolog, ami sokat jelentett...volna. Lecsúsztam róla, ennyi. Azt hiszem több betűt nem is érdemel a téma. Majd megnyugszom, mint mindig...Nem az első eset volt és félő, hogy nem is az utolsó.

Annyira rühellem, amikor hülyének néznek...Lehet nem vagyok szép és csinos, de nem gondolom, hogy unintelligens lennék. 

Az embernek néha rossz döntéseket kell hoznia, amikor ugyebár nem létezik jó, csak kisebbik rossz. Nem akarom, muszály. Ennyi, nincs miről beszélni, vitatkozni. Ezt kell tennem és kész. És akkor jönnek a jóakarók és megmagyarázzák, hogy ezt így meg úgy kéne...és hogy éppen hülyeséget csinálsz. Hát basszus, ha épp nincs más lehetőségem. 

És nem fogja fel, csak mondja, hogy ez így nem jó és nem érti, hogy nincs itt jó. Itt csak nagyon rossz és kevésbé rossz van. Mintha idióta lennék. Szólok, hogy értem, tudom tisztában vagyok vele és csak folytatja.... Pesze veszekedés a vége, amiből én megint kikerülök valami makacs, értetlen, akaratos nőszemély képében. Csodálatos....

Van elég bajom, hát kell ez nekem? Nem, nem mondvacsinált problémák, tényleg komoly gondokkal kerültem szembe. Nem megoldhatatlan, de nehéz és épp rengeteg kitartásra, erőre és küzdeniakarásra lenne szükségem. Persze ezek pont fogytán és erre még idegesítenek ilyenekkel. Türelmet kértem, ennyi...semmi mást. Hát olyan sok ez? Ennyire megeröltető? Akkor nem kell, nem kell velem foglalkozni, nem kell beszélni, sem találkozni velem. Ha ennyire teher, akkor el lehet menni.....ennyi. Békét akarok végre....Néha sajnálom, hogy egy nem kamion jött akkor...most meglehetősen könnyebb lenne.....

A problémák csőstől...jajj...Nem rinyálok már, értelmetlen. Megoldom, erős leszek és örülök a barátoknak, akik körülvesznek és szeretnek. Sokat segítenek, rengeteget, szerintem nem is tudják.

"...sejtésem van csak kire gondolsz, de ne hidd, hogy annyira mélyen ismered Őt. Egyben igazad van, boldogtalan, de ahhoz, hogy segíts Neki nagyon-nagyon nagy erőre és kitartásra van szükség. Én kívánom, hogy legyenek meg benned ezen tulajdonságok. De tényleg vigyázz és óvd a barátságotokat! Szeretettel ölellek!"

Ezt írta egy kedves barátom egyszer egy blogbejegyzésemre, félreértelmezve kire gondolok. De most most úgy látom, hogy nagyon bölcsen gondolta akkor és sajnálom, hogy most tényleg ezt kell éreznem, most tényleg azzal az emberrel kapcsolatban, akiről akkor írt. Vannak az ember életében nehéz időszakok, amikor meggondolatlanul eltaszítja azokat az embereket, akik körülveszik. Mert baj van, mert félnek és büszkék bevallani. De nem hagyom, nem hagyok még egy barátot elveszni hagyni, csak mert makacs és mert büszke és idiótán önfejű. Nem és nem. Lehet én is vagyok annyira makacs, de tudom, hogy ez egy időszak és mellette kell lenni. Segíteni. Én mindent megteszek, ami tőlem telik. Nem adom fel...ha üvöltenem és a fejét a falba csapkodnom kell - sem. Nem ússza meg ilyen könnyen, ha azt gondolta, hogy pár csúnya szóval kiléphet az életemből. Kis hülye. Elmúlik ez is és megoldunk mindent. Vigyázunk egymásra.......mert ez a barátság...

Az eddigi csodálatos hetemet megint beárnyékolta egy esemény....

Van olyan, amikor hiába bármiféle szeretet, odaadás mégis kevésnek bizonyul. Amikor úgy érzed elfogy a türelem, amikor úgy látod, hogy kétszázadjára is betelt már ugyanaz a pohár. Amikor küzdenél ugyan, de már nem látod a célt és hogy van-e értelme. Amikor elég. Amikor úgy gondolod, hogy tényleg nem harcolsz, kinlódsz, mert nincs miért. Nekem annyiszor elfogyott már és úgy érzem, hogy hiába a kimondhatatlan érzelmek, hiába az a végeláthatatlan elszántság, itt már az minden kevés.  Ha valaki nem akarja, hogy segítsenek neki, akkor annak nem is lehet. Az a hihetetlen és ostoba makacsság. Hiába bánt, hiába érzed saját terhednek is, hiába szakad meg a szíved a szomorú és kiábrándult, elkeseredett mondatokat hallván. Vissza kell vonulni, nem bírom már én sem. Elfáradtam.....

Most így érzem magam:

Mint ez a kicsi pálma, egyedül.....vágyódom a tenger után, de valahogy nem tudom elhagyni a partot.

Nem tudom egyébként miért nyűglődök, mert nem fog változni a helyzet. Az édes függetlenségemet nem adnám fel, iszonyatos természetem van, és ennek tetejébe még elég bonyolult az életvitelem is. Ugyan, hogy ne lennék magányos.... Kompromisszumkötésre sem vagyok már nagyon hajlandó, sokat veszítettem miatta. Ahhoz nagyon kellene szeretnem valakit, amit most kizártnak tartok, szinte rettegek tőle.

De le kell írnom, hiszen ezért is írok. Hogy elmondhassam azokat az értelmetlen, de ugyanakkor a fejemben motoszkáló dolgokat, amik csak így múlnak...El nem tűnnek ugyan, de valahogy halványodnak és ez sokat segít.

Boldog Szülinapot!

 “A jó barát olyan valaki, akivel együtt semmi különöset nem tesz az ember, aztán rájön, hogy a “semmi különös” nagyon is különös. A jó barát mindent elmesél magáról neked. A jó barát olyan valaki, aki tényleg örül, ha győztél, és megdolgoztál a sikerért. Olyan valaki, aki előtt nem kell védekezned, és nem kell jó benyomást tenned rá. A jó barát ennek a sok csodálatos valakinek a megkapó egyvelege, akivel közös emlékeid lesznek majd, akinek adsz, és akitől kapsz - ő a “most és mindörökké jó barát.” 

Köszönöm:)