Néha az embernek hoznia kell fájdalmas döntéseket. Amikor le kell mondania valamiről, ami fontos neki, amit nehéz nélkülözni. De csakugyan léteznek azok az ellentmondásos dolgok, amik hiába csodálatosak, már sajnos több negatívummal járnak egy idő után, mint pozitívummal és akkor átbillen a mérleg nyelve....és el kell engedni...Lehet ez egy szokás, egy tárgy, egy háziállat, vagy akár egy barát is. Mindegy, a döntés nehéz, fájdalmas, nehéz kiheverni, de elérkezik a pont, amikor meg kell hozni, mert már sajnos nem lehet halasztani tovább. Amikor nem létezik az az arany középút...amikor a két rossz közül a kisebbiket kell választani...

Bennem régóta érlelődik egy ilyen dillema, de nem vagyok elég erős, hogy tényleg elhatározzam magam. Ici-pici kis indokokkal mindig meggyőzöm magam, hogy nem kell, még nem...jó ez így. De csak bátorságom nincs, meg kitartásom. Pedig elég rég esedékes már. De most azt hiszem végre meg van bennem az az erő és elszántság, hogy megtegyem. Lesz, ami lesz alapon. Már inkább nem is gondolkozok, nem mérlegelek többet. Muszáj és nem húzhatom tovább. Sajnos attól félek, hogy nem javul majd a helyzet...ez nem egy olyan dolog, ami rajtam múlna...hogy ha minden tőlem telhetőt megteszek, akkor igen is jó lesz. Ha ennyi lenne tényleg, már nem lenne baj.

Annyi minden van, amit nem mondhatok el, annyi titok van, amit talán magammal viszek a sírba. Néha zokogva üvölteném....de hallgatok, mert hallgatnom kell. Úgy érzem szétrobbantanak....csak dagadnak bennem...és nem múlnak el....Az idő persze mindent megold....de én úgy érzem, hogy vannak dolgok, amig el nem múlnak, max nem olyan aktívak

A másik meg hogy jön a tél és sajnos egyre jobban kezdem érezni az egyedül élés hátrányait...Imádom a barátaimat és rengeteget kapok tőlük, de amire szükségem lenne most, azt nem adhatják meg. Azt hiszem magányos vagyok. Nagyon és sajnos egyre jobban...de nincs megfelelő ember, aki segíthetne...így lefoglalom magam inkább, más nem maradt...

"Ha az út, amelyen jársz, állandóan fájdalmat okoz neked, akkor az nem a te utad." 

Igen, betelt az a bizonyos pohár, elfogyott a türelem és a tolerancia. Befejeztem....egyszer és mindenkorra. Ennyi....nem vagyok bohóc, sajnálom...

Nem szeretem, ha egy ember álarcot visel....de eléggé úgy tűnik, belecsúsztam.  Van amikor muszáj. Amikor mosolyogni kell, amikor kell, hogy jó kedved legyen. Amikor hiába fáj valami, már nem szólhatsz, mert felesleges. Ilyenkor csak a figyelemelterelés segít. Belefeledkezni a munkába, kényszercselekvéseket keresni, önmagamnak is hazudva órákat tölteni a gép előtt kamu indokokkal. Amikor nem találok magyarázatot arra miért fekszek annyit éberen éjszakánként. Igazából megvallva nem tudom, hogy mi van. Mármint van egy halvány sejtésem, de bevallani még Önmagamnak is abszurd lenne. Így játszom tovább, magamnak, a barátaimnak. Játszom a szerepem...jó kedvem lesz és boldog leszek. Mert nincs más, nincs más választás. Dolgozom sokat inkább, mert addig sem forognak a kicsi kerekek az agyamban. Ugyebár úgy még nem volt, hogy ne legyen sehogy.....

Itt és már lassan a tél is...Én meg nyűgös vagyok, sajnos folyamatosan és ami a legrosszabb, nem tudom még szavakba önteni sem. Nem írtam jó ideje, de szerencsére más téren nem ütközött még ki az alkotói válságom. Vagy csak nem szólt még senki :S 

Mostanában úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, akit az anyja eltiltott a csokoládétól. Aztán jófej lévén mondjuk szombat, vagy vasárnap ebéd után ad neki egy szeletet. Minő kitörő öröm....végre, a tiltott dolog. Édesebb, mint gondolná, már nem is emlékezett rá, milyen jó is volt. Lassan eszi, kihasználva az utolsó pillanatot is, amikor még egy csöppnyi morzsát a kezében tarthat. Aztán ugyebár véget ér a hétvége. Az unalmas hétköznapok, délutánonként, óvoda után boltbamenés anyával. Igen, szemét módon a csábító csokis polcok között. De tudja, hogy nem érhet hozzá. Szinte már bármit megtenne, hogy kijátsza az anyját. Titokban még az is végigfut pici fején, hogy levesz egyet a polcról, és kedves családtagja mögött somfordálva óvatosan bemajszolja. De nem lehet, tilos...meg ugyebár lopni...áááá. Kiveri csöpp kis buksijából. Fizetnek és haza. Még négy kemény nap....csoki nélkül. Szerdától már lehet visszafelé számolni...még kettő...még egy..és újra szombat. Legalább leköti valami hétköznap, legalább van mit várni. Anya egyébként gonosz, néha azt mondja este, hogy ha jó leszek, akkor másnap hoz....én jó vagyok, és nagyon várom a másnapot. Aztán hazajön, dúl-fúl...meg sem merem kérdezni. Persze elfelejtette, vagy ami mégrosszabb nem is akart hozni, csak úgy mondta és kitalál mindenféle kifogást...hogy nem arra jött haza, vagy nem volt nála épp pénz. A szokásos felelőtlen kijelentései....Már megszoktam...nem is várom annyira. Tudom, hogy úgy is csak mondja. De nem baj, itt a hétvége....de tudom azt is elfelejti majd szépen lassan.....

Pedig én szeretem a csokit, nagyon....csoki nélkül nem élet az élet....:)

Hosszú idő óta talán ma volt először, hogy olyan igazán kislányosan nyűglődtem. Szerettem volna, ha amikor hazaérek várjon ott valaki. Aki ismer és tudja, hogy csak annyira van szükségem, hogy odabújjak. Semmi több, csak egy kis törődés. Hiányzik azért néha, be kell vallanom őszintén. Régebben amikor ilyenkor  hazamentem megkérdezte: Mi a baj? és én csak annyit mondtam, hogy "Búúúújik..." Odakucorodtam és jó volt. Most is hazajövök ugyanúgy és odakucorodok....a kicsi kanapémra egyedül. Nem, semmi pénzért nem kéne már az a fajta törődés attól az embertől. Félreértés ne essék. Csak úgy, valakitől...néha. De ez a dolog drága kincs és sokat kell fizetni érte. Van ki a testével, van ki lelkével, van ki a szívével és van olyan is, aki az egész lényével fizet néhány varázslatos pillanatért. Nem tartom magam igazán romantikus lánynak, de vannak dolgok, amiket sajnos nélkülöznöm kell az életemből, fene nagy önállóságomért cserébe...és néha úgy érzem, lehet túl nagy árat fizetek.

"Néha felelni kell az élet kiszámíthatatlanul bekövetkező, s elodázhatatlanul végzetes pillanataiban: felelni kell, az egészre. Ki vagyok? Mit akarok? Ki ellen, kinek érdekében akarok élni? Miért? Milyen képességekkel, eszközökkel, felkészültséggel? Ami fontosabb mindennél: milyen szándékkal?... És, felelni az egészre: hol tartok? Van-e még tartalékom áldozatkészségből, önzetlenségből, vagy már csak megóvni és megmenteni akarok maradék készleteket? Ez a pillanat az életben, amikor felelni kell. Várják a választ, a csend nagy, drámai. De ilyenkor megtudod és észreveszed, hogy e kérdésekre szavakkal nem, csak az élettel lehet felelni." 

Van, amikor belédrúg az élet és megtérdelsz. De pihenni nincs idő, fel kell állnod és folytatni tovább. Mégtöbb elszántsággal, kitartással és türelemmel. Elvileg csendben és méltóságteljesen. Hisz ez az élet rendje. Küzdeni...a céljaidért, önmagadért, az elveidért és azokért a dolgokért, amikben hiszel. Az igazságban, az emberekben, a barátaidban. 

Igen, ez így meglehetősen könnyű. Csak amikor könnyes szemmel állsz ott, amikor nem értik meg, hogy igazából mi bánt, amikor egy általuk látott problémára keresnek Neked több száz megoldást és nem értik, hogy Te hogy lehetsz ilyen értetlen. Ők segítenének, de te makacs vagy és csak azért sem azt csinálod, amit tanácsolnak. Pedig csak rossz eszközzel próbálják.

Problémákkal küzdök. Nem azokkal a dolgokkal foglalkozom, amik az életben való továbbhaladásomat szolgálják. A jelen problémáimba betegszem bele, ahelyett, hogy a jövőmmel törődnék. Nem szabadna azzal foglalkoznom, hogy mások mit gondolnak, hisz aki ismer, az nem kérdőjelez meg. Igen, ez mind így van, igaz. Egy barátom mondta nekem ezeket a dolgokat, sajnos nem hiszi, hogy tényleg felfogtam volna, vagy hogy elért volna vele bármit is. Pedig teljesen igaza van, csak az a baj, hogy nem ott kezdődik a gond, hogy hülye lennék és nem fogom fel ezeket. Aláírom, hogy valami nincs rendben, csak nem értem, hogy az emberek miért hiszik azt, hogy ha a szemedrehányják a rossz tulajdonságaidat és elkövetett hibáidat, akkor az segít. Miért hiszik, hogy nem vagyok velük tisztában? Az egyik dolog anyagi eredetű, segíteni tudnak ugyan bizonyos emberek és meg is tették. A probléma megoldása viszont hosszabb folyamat, de most úgy érzem elindultam a megoldás irányába. A másik meg érzelmi eredetű, amiben igazán megoldás nincs, csak egyszerűen el kell fogadni és kész. Szintén nem megy rövid időn belül. Szóval nem tanácsokra, csak türelemre lett volna szükségem és meg is értem, hogy elfogyott. Nem könnyű velem, tudom. Azt is, hogy van aki jogosan mérges rám vagy ami talán mégrosszabb csalódott bennem, hogy hiába próbált segíteni, csak rontott a helyzeten és hogy innentől leveszi rólam a kezét, mert teljesen feleslegesnek látja, hogy bármit is tegyen értem. Bánt a dolog, hogy hiábavalónak érzi és ezzel együtt engem menthetetlennek. De már nem segít bármit mondok, állítólag így is csak beszélek és nem teszek semmit. Pedig ez nem így van, de már csak az segít, ha be is bizonyítom. Nem vagyok hajlandó lemondani emberekről, akik fontosak nekem, úgyhogy összeszedem magam.

"A kosokra általában igaz, hogy őszinték, nyíltak és szeretetre éhesek. Rendkívül ambiciózusak, keresik a kihívásokat, szeretnek az élet valamely területén versenyezni másokkal. A Kos szereti a szabadságot, másokat irányítani próbál, de nem tűri el, hogy megmondják neki, mit tegyen. Döntéseit egyedül hozza. Igazságérzete igen fejlett, ezért sokan elfordulnak tőle, hiszen senki sem szereti az őszinte kritikát. Hajlamos arra, hogy megbántsa azokat, akiket szeret. Ez persze nem szándékos, rögtön meg is bánja, amit tett és szeretne mindent gyorsan elsimítani. Kifejezetten türelmetlen, nehezen viseli el, ha nem az van, amit ő akar. Segítőkész, szeretteinek minden helyzetben segít, mellettük áll, ha szükségük van rá. Beteges és könnyen esik depresszióba, de amikor elvonulnak a sötét felhők, rendkívül vidám lesz. A munkahelyén szereti a kihívásokat, a kreatív feladatokat, szeret társaságban dolgozni, leginkább azt a munkahelyet részesíti előnyben, ahol mindig történik valami. Nem érzi jól magát az unalmas, egyhangú légkörben. Erős a pénzszerzés utáni vágya, becsületes, ezért saját erejéből gazdagodik meg. Szeret alkotni, mindenbe belekóstolni, ami számára érdekes lehet. A barátság fontos számára, de időben megtanulja, hogy csak az igazán mély baráti kapcsolat az, amely élete során elkíséri majd, így nem veszi körül magát "haverokkal". Az a pár ember, aki belopta magát a szívébe, olyan fontos lesz számára, hogy mindent megtenne értük."

De azért is talpraállok. Folytatom a munkám minden erőmmel, ami csak tőlem telik. Igyekszem csöndben maradni, akármilyen nehéz is. Türelmes leszek, mint még eddig soha, mert hiszem, hogy mindennek megvan az oka, ami velem történik. És nyelek tovább, nem fogok már szólni. Megbecsülöm és amennyire erőmből telik viszonzom azt az emberfeletti segítséget és törődést, amit bizonyos emberektől kapok, és kizárni azokat az életemből - ha már teljesen nem is megy - akiktől szinte csak negatívum jön. Igen, meg fogom fogadni azokat a tanácsokat, amiket kaptam és nem teljesen összeegyeztethetetlenek a jellememmel. Nem vagyok könnyű eset. Makacs vagyok, indulatos, önfejű és agresszív. De ilyen vagyok és ha bizonyos mértékig tudok is alkalmazkodni, megváltozni nem fogok. Aki szeret, az ilyennek szeret. 

Vannak helyzetek az életben, amikor nehéz, amikor tényleg az egyetlen megoldás, hogy túl kell lépni rajtuk, meg kell nyugodni. Tenni már nem lehet semmit. De ha bánt, ha megviselt akkor nem olyan könnyű nem szólni, elfelejteni és élni tovább. Hiába szidnak le, vagy kiabálnak, nem segít. Kedvességre és megértésre lenne szükségem.  Ilyenkor jövök rá, hogy túl sokat várok az emberektől, hisz az emberi teljesítőképességnek igenis vannak határai. Kinek érzelmi okokból, kinek az intelligenciájából kifolyólag, de van egy szint, amin nem tudnak felülteljesíteni, bármennyire is szeretnék. Sőt van, hogy tisztában vannak ezzel a szinttel és nem is akarnak többet tenni. Mindenkinek megvan, hogy egy emberért, egy családtagért vagy egy barátért mire képesek. Nekem vannak emberek, akikért szinte bármire....De mindig túl sokat várok. El kell fogadnom, hogy bizonyos emberektől nem kaphatok többet. Jó, persze megtanulom idővel, de lássuk be, nehéz. Meg kell értemen, hogy nem az ő hibájuk, hisz nem ők tehetnek arról, hogy én többet gondoltam, vagy vártam. Így is rengeteget kapok, lehet én vagyok telhetetlen. Sőt úgy néz ki, hogy biztos. A kölcsönösség szintén ilyen dolog. Nem létezik. Vagy annyit kapsz, hogy sosem tudod viszonozni vagy fordítva. Aki adhat, nem fog csak azért kevesebbet adni, mert nem kap olyan mértékű viszonzást. Hisz nem is várja el. Az más kérdés, hogy ha szüksége lenne rá fordított helyzetben, akkor azért nem esik jól, ha nem látod a másik oldalról ugyanazt az elkötelezettséget. Az én életemben vannak olyan emberek, akiktől annyi mindent kaptam, hogy szerintem sosem tudom viszonozni...és most nem a fizikai dolgokra gondolok. Annyi szeretetet, megértést, elfogadást és támogatást. Sosem gondoltam volna, hogy pont tőlük és hogy vannak ennyire önzetlen emberek. Nem várják el, hogy valaha megháláljam, hisz valamilyen szinten megtudom, de teljes mértékben soha. Szerencsésnek érzem magam, hogy vannak ilyen emberek mellettem. Persze ott van a másik oldal, amikor kérsz valamit, ami szerinted nem nagy dolog, de nem kapod meg. Nem azért, mert teljesíthetetlen lenne, hanem mert nem akarják, vagy egyszerűen nincs kedvük megtenni és nem is érzik úgy, hogy tényleg megkellene. Igen, a barátok teljesítőképessége véges, de ez így van rendjén. Hisz nem ezért a barátaim. Hanem, mert szeretem őket, hibáikkal együtt, hisz ők is engem, pedig nekem rengeteg van. 

Ilyenkor érzem egy párkapcsolat hiányát. Amikor annak a bizonyos "választott embernek" nehéz helyzetekben ugyebár melletted kell állnia. Ha baj van, vagy szomorú vagy ott kell lennie, csöndben, megértően, csak hogy hozzábújhass, hogy megnyugodj. Érezd, hogy megérti, hogy veled van bármi is történjen. Érezni a feltétel nélküli szeretetet, és megpihenni, ha átölel. Hát igen, én választottam ezt az igencsak kellemes "szingli" életmódot. Vannak előnyei is persze, a nehéz időszakok meg majd csak elmúlnak. 

Néha már tényleg úgy érzem, hogy teljesen megbolondultam. Nem fogok olyan dolgokért felelősséget vállalni, amikért nem érzem, hogy jogos lenne. Pontosabban én érzek felelősséget abban a bizonyos dologban és úgy is érzem, hogy tartozom elszámolással bizonyos emberek felé. De ha minden erejükkel azt bizonygatják, hogy ez az Én hülyeségem, mert csak Én gondolom, hogy tényleg el kéne számolnom bárkinek bármivel, akkor utána azt hiszem nincs joguk szemrehányást tenni. Főleg nem burkoltan, keresve valami másik átlátszó indokot. Mindig Én kérek bocsánatot a végén, hogy valahogy  mentsem a helyzetet. Tegnap sem történt semmi olyan. Egy barát segítséget kért tőlem, normál esetben nem nagy dolog. Nem is történt ezzel semmi, amit meg kéne, hogy magyarázzak. De úgy érzem fájdalmat okoztam ezzel valakinek. Nem tudom milyen mértékűt, azt viszont igen, hogy előbb vágatja ki a nyelvét, mint hogy valaha belássa. Ha viszont elvileg nem is létezik az ok, ami miatt Neki ez rosszul esik, akkor most miről is beszélek ugye. Az egy másik dolog, hogy nagyon gusztustalan dolgokkal bántottak meg tegnap ezzel kapcsolatban. Persze megint egy olyan ember, akitől ilyen szavakat nem akartam hallani sosem. 

Én azt szoktam meg, hogy ha valami bánt, vagy valaki valami olyan dolgot követett el ellenem, akkor szólok. Elmondom, hogy ez és ez nem esett jól. De próbálom kifejteni, hogy mi és hogy pontosan ez nekem miért is kellemetlen. Nem kezdek el mindent a szemére hányni, megalázni...dehát kinek hogy jön le..

Nem érzem magam hibásnak, de nagyon bánt a dolog. Főleg úgy, hogy a "nem létező okok" miatt az ügy tisztázása jelenleg kivitelezhetetlen. Berakom majd ezt is a soha meg nem oldott problémák közé...csak abból már egy kicsit sok van...

Van valaki, aki próbál Nekem segíteni, hogy helyretegyem az életem. Megoldódjanak a problémáim és helyreálljon végre az érzékeny rend a kicsi lelkemben. Tényleg sokat tesz őszintén, hogy vigyázzon rám. Csak sajnos Ő nem azt látja a probléma igazi okaként, ami . Hanem egy teljesen más dolgot, ami szerintem nem létezik, vagy nem számít igazán problémának. Így mivel nem az igazi okot próbáljuk megszüntetni, nem is fog megoldódni. Mindig azt kapom, hogy nem tudja helyettem megoldani senki, Nekem kell. És ez ugyebár teljesen érthető és kézenfekvő dolog. Csak azt ne felejtsük már el, hogy ha egy másik ember viselkedése okoz Nekem negatív érzéseket, akkor azt én szerintem nem tudom megoldani. 

“Fura dolog ez a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy alkalmas-e , és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, a könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát.
Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és mikor már minden energiámat elszívta, elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül… váratlanul.”

Néha félek, hogy kicsúsznak a dolgok a kezemből. Hogy nem figyelek, és váratlanul eltünnek... Még mindig nem találtam meg azt a dolgot, ami feltöltene. Lehet rossz helyen keresem, lehet itt lenne az orrom előtt és nem veszem észre. Már nem tudom...De már nem akarok szólni, nem merek kérni...Próbálom összekaparni azt a pár apró kis boldogságmorzsámat...vagy kipróbálom az "úszokazárral" dolgot. Elég sokan élnek így, majd csak használ nekem is...másra már úgy sincs energiám. Elfáradtam...

Szombaton elmaradt valami nagyon fontos dolog. El akartam köszönni valakitől, de nem volt rá lehetőségem sajnos. Nem gondolom, hogy az én hibámból, de teljesen alkalmatlanok voltak a körülmények. Nem avatkozom bele más magánéletébe, nem érzem, hogy bármi jogom lenne hozzá. Elég a saját káoszomat rendezgetni. Nincs ahhoz sem közöm, hogy ki, kinek, mikor, miket mond el és hogy hogyan. Főleg azért kellemetlen, mert nem foglalhatok állást, nem is tudnék mondjuk, de sajnos az ilyen esetekben valahogy kimondatlanul is elvárják a résztvevők. Megértek mindenkit ebben a helyzetben, közel is állnak hozzám és nem szerettem volna senkit sem megbántani. Így "független" kívülállóként szemléltem csak az eseményeket. Remélve, hogy így senkinek nem okozok fájdalmat. Igen ám, csak úgy alakultak az események, hogy egy személynek el kellett mennie. Sok minden játszott közre a dologban. Hazudnék, ha azt mondanám hogy a legjobb barátnőm lett volna, de nagyon megszerettem az utóbbi időben. Pont ezért bánt, hogy nem tudtam elköszönni. 

Sajnálom, hogy nem nyomorogtam szombaton este a kertkapumban, várva, hogy mikor lépsz ki az ajtón, hogy nem kiáltottam oda, hogy várj egy percet...csak, hogy megöleljelek és mondhassam bármilyen közhelyes is: "Örülök, hogy megismertelek. Remélem még találkozunk...." De biztos vagyok benne, hogy látlak még...

“Mindannyian különböző utakat választunk az életünkben. De bárhová is megyünk, mindenhová viszünk magunkkal egy kis darabot mindenkiből.”

 Vannak olyan pillanatok, szituációk az életben, miket észrevétlenségükben kell megragadni, elraktározni. Átélni abban a  szemvillanásnyi pillanatban...azt a szót, gesztust, érintést. Nem szóvátenni, nem megköszönni, némán megélni, mintha észre sem vennéd. Abban a pillanatban, hogy meg akarnám ragadni, magamnál tartani, élvezni még egy kicsit, elillan. Néha úgy érzem, mintha ki akarnám mondani a csöndet...ahogy kimondod a nevét, abban a pillanatban megszűnik. Te ölöd meg, mohóságból, beképzeltségből...mert meg akarod mondani, hogy igenis észrevetted és be akarod bizonyítani, hogy tudod, hogy mi az...és ahogy megpróbálod, már abban a percben, hogy kinyitottad a szád...el is tűnt. Annyira különleges,  illanékony helyzetek ezek, melyek nagy odafigyelést, koncentrálást és érzelmi önmegtartóztatást igényelnek.

Offynak...

Szerintem léteznek "szappankapcsolatok"....mint egy nedves szappan. Tartod a két összezárt tenyeredben, szemléled, csodálod, de ahogy használni szeretnéd és jobban rászorítasz, kicsúszik a kezedből és elrepül. Feldúrsz sokmindent érte, aztán megtalálod egy távoli sarokban, piszkosan. Felveszed nagyon-nagyon óvatosan. Letisztogatod nagy odafigyeléssel, hosszas munkával, hogy egy ici-pici porszem se maradjon rajta. Örülsz és hálás vagy, hogy megint megtaláltad. Nézegeted egy darabig,  hogy ugyan minden rendben van-e, nem sérült-e meg a nagy zuhanástól, nem maradt-e rajta bármilyen  apró  szennyeződés. Aztán úgy érzed minden rendben és e hosszas és kellemetlen tortúra után újra megpróbálod. De az eredmény sajnos ugyanaz. Eljátszod még párszor. Hiszel önmagadban, hogy meg tudod csinálni, egy ilyen dolog ugyan hogy foghatna ki rajtad. Kitartó és makacs vagy, minden elejtésnél tanulsz valamit, észreveszel egy-egy apróságot. Aztán megtanulod kezelni, óvatosan, nagy odafigyeléssel, rendkívüli türelemmel és óvatossággal. Tudod hol a helye és nem akarod mindig magadnál tartani. Végre arra akarod használni, amire való. Hosszas folyamat, de ha nagyon szeretnéd sikerül és eléred a végén a célod.  Csak vigyázz, mert egy  későbbi használatnál - ha nem voltál elég figyelmes és netán benne maradt egy apró kis tüske, mi belehatolt puha testébe - megszúrhat, váratlanul. Nem vagy rá felkészülve, hisz kívülről nem láthattad. De benne van és ha kopik a felülete, a felszínre kerül és megsérti a kezed. Óvatosan kell bánni  vele...nagyon...hisz biztosan már csak akkor tarthatod a kezedben, ha kiszáradt....és egy száraz szappan ugyebár használhatatlan.


 

ez

Drága Dédim mondta mindig: "Ha nem tudsz minek örülni, örülj annak, ahogy mászik egy katicabogárka..."

Én meg teljesen elfelejtettem. Lusta vagyok kimenni a Tisza-partra, vagy kiülni kertbe, szétnézni magam körül, amikor annyi csodálatos dolog van. A nagy világfájdalmamban, teljesen belefulladva a problémáim gusztustalan emésztőgödrébe, nem figyelek. Hogy is töltődhetnék fel, amikor semmi pozitívat nem érzékelek. Valahogy leblokkoltak az érzékelő receptoraim. Elmegyek minden és mindenki mellett, törtetek előre valami láthatatatlan, megfoghatatlan megoldásgömb felé és közben nem nézek szét. Pedig a gömb nem is létezik, csak én akarom tudni, hogy ott van, igen, meglesz, elérem.

Az idő tényleg megold sok dolgot, mondjuk van, amit elég soká. De igazán lassíthatnék. Megállhatnék az élet erdejének egy kis tisztásán végre, élvezni a napfényt, az apró kis csodákra figyelni, amiket annyira sokra értékeltem régen. Igen, azt hiszem ez a baj. Nem szánok időt és energiát ezekre a kicsi, ám igen jelentős részletekre. Úgy érzem most már jó úton vagyok, meg kellett nyugodnom, az élet felkínálja a megoldásokat. Én ráadásul úgy érzem, elég sok "bonuszmeglepit" is kapok. Mondjuk néha félek, hogy túlértékelek gesztusokat, de nemrég 100%-ig meggyőzött egy igen kedves levél arról, hogy figyelnem kell a megérzéseimre, bármennyire abszurdnak és irreálisnak is tűnnek. Ha velem kapcsolatosak, akkor jó. Próbálok úgy élni, hogy figyelembe veszem őket, akár negatívak, akár pozitívak. Ha mással kapcsolatosak..hát akkor nem szólhatok. Nem értenék, vagy értik csak teljesen biztosra veszik, hogy csak egy csúnya szándék által vezérelt kósza gondolat. Majd igazol az idő, mondjuk akkor általában már késő, de igyekszem láthatatlanul ott lenni, hogy a legkisebb negatívummal fejeződjenek be ezek az ügyek. Már nem avatkozok be. Nem akarom mindenáron kielégíteni jellememből fakadó ormótlan igazságérzetemet. Nincs értelme, rá kellett jönnöm ennyi idősen. Mindenki úgyis a saját hibáiból akar tapasztalatot nyerni. 

A látszatemberek sajnos mindig ott vannak. A társadalom aktív rétegét képezik és az eddigi működését figyelembe véve kétség kívül fontosak is. Az egy másik dolog, hogy nekem személy szerint nincsen rájuk szükségem. Sőt, valami megfogalmazhatatlan undort érzek irántuk. De itt vannak, körülöttünk, beleépülve mindennapi életünkbe. Egy-egy gesztussal, elejtett mondattal vagy szituációval ugyan elárulják magukat, de szerencsére nem veszik észre. Néha még szórakoztatóak is. Aztán ha egy rosszabb napon netán kötözködni támad kedvem, hát megtalálom őket sajnos. Ez egy nagyon rossz szokás, de valahogy feldob. Az a mérhetetlenül beképzelt felháborodás, az a bután dacos védekezés ami ilyenkor kirobbani látszik belőlük tényleg mókás. Igen, a nevetségesség határát súrolja. Tudom, gonosz vagyok, de ez valahogy így alakult. Azért próbálok a normál emberi határokon belül maradni. Nem megalázóan és ha lehet annyira nem kellemetlen helyzetbe hozni őket.

Ezzel véletlenül sem azt kívánom mondani, hogy nincsennek hibáim. Mert figyelmes olvasó számára nyilván észrevehetőek voltak az eddigi írásaimból, hogy igen csak meg lettem áldva negatívumokkal. De akkor sem viselem a felületes, beképzelten buta, álszent, hamis látszatembereket. Szerencsére mindig elintézi őket a sors valahogy. Én meg próbálom viszonylag távol tartani magamat tőlük.

Megyek, megkeresem azokat az apró kis csodákat...álomországban is biztosan nagyon sok van...

Nem, nem megyek el. Csak végiggondolom, nap mint nap...jó lenne, egyszerű és kézenfekvő. De nem menekülök el, nem bírnám feldolgozni a tényt, hogy megfutamodtam. Annál egoistább és makacsabb vagyok. Minden probléma legyőzésével tanul valamit az ember. Megoldom ezt is, hisz volt már sokkal rosszabb. Nincs baj, csak nyűgös vagyok....akárhogy is magyarázom. Elvesztettem valamit, ami fontos volt számomra és valahogy így üt ki az elfogadási folyamat. Jó lesz többet dolgozni, legalább nem lesz időm gondolkozni. Folyamatosan az idióta "milennehanemígylenne" és a "milennehanemígytörténtvolna" gondolatok csapdájába esek. Pedig szinte a két legfeleslegesebb gondolat. Ritkán jutnak eszembe, de akkor elég mélyen bele tudok gabalyodni. Mindenkivel előfordul, tudom.

Pedig most jobb..rég óta talán most először nincs az az óriási hiányérzetem. Nem tartom magam unintelligensnek és úgy érzem, hogy álltalában minden erőm és kitartásom meg van ahhoz, hogy küzdjek bizonyos dolgokért, csak most valahogy kimerültem. Nincs meg az a szokásos lendület, energia és erő, amivel nekimegyek dolgoknak, néha ugyebár fejjel. Valahogy nem érzem, hogy mi a cél, miért kéne küzdenem, vagy hogy tényleg van-e értelme ennyit kinlódni ezért a röpke 60 évért. Persze, tudom, hogy van. Nem is akarok hülyeségeket beszélni és nem is készülök semmi ilyesmire. A szuicid hajlamaimat már rég kinőttem. Csak tényleg könnyebb lenne, ha lenne valami cél előttem. Szeretném visszanyerni a régi lendületemet és energiámat, de úgy érzem nincs, ami tápláljon. Kéne végre valami pozitív robbanás az életemben, ami feltölt... Remélem hamarosan helyreáll a rend a kics buksimban....Szerencsére van olyan ember mellettem, aki mindent megtesz, hogy ez minél előbb bekövetkezzen. Sőt, ő figyelmeztetett konkrétan és tényleg segít rengeteget, többet mint gondolná és ezért rendkívül hálás vagyok. 

Igyekszem, csak még egy kicsit legyetek türelemmel, kérlek.... 

..megyek felrakom a konyhaablakot, főzök egy teát...rendetrakok....a fűtés már megy...de valaki igazán betakargathatna....

Csak nem megy a zöldágravergődés. Sem önmagammal, sem azokkal a körülményekkel, amikkel most szembe kéne néznem. Folyamatosan omlik össze kicsiny homokváram. Egyre abszurdabb dolgok történnek, amiket nem tudok elfogadni vagy megoldani. Szeretnék összepakolni szó nélkül és elmenni, messzire. Itthagyni mindent és mindenkit és valami távoli helyen tiszta lappal indulni. (igen tudom, ez nem megoldás)  Elég durva volt az elmúlt két hetem is, de ez a mostani überel mindent. Hétfőn egy sokkoló információhalmaz birtokába jutottam, ami azóta is elfoglalja minden ébren töltött percem minden gondolatát. Segíteni akartak, de a helyzet jelentős százalékkal romlott. Tegnap meg szintén a sokkolódás...persze sokkal fontosabb és több embert igénylő az utóbbi  probléma, de ugyebár mindenkinek a sajátja a legnehezebb. Itt ugyanis sokat segíteni nem tudok. Egyébként sem hiszem, hogy jó társaság lettem volna. Már megszólalni sincs sok kedvem, valami leírhatatlan szomorúság nyomaszt, valami olyasmi, amikor egy rossz dolgot kell tehetetlenül nyugodt elfogadással megélni.

Nem akarok másnak fájdalmat okozni, viszont így úgy érzem kifutok az időből.  Minél tovább húzom, annál nehezebb lesz. De az saját boldogtalanságom miatt nincs jogom becsapni senkit. Minden ami történik arról győz meg, hogy nincs itt a helyem. Vagy csak a frusztrációim okozzák ezt a menekülési vágyat, már nem tudom. Hétfőn még kétségbeesett voltam, most viszont már úgy érzem, hogy együtt kell élnem egy olyan dologgal, ami az egyik legfájdalmasabb érzés...és sajnos a körülmények teljesen alkalmatlanok, hogy ezt a helyzetet tisztázni lehessen. Az idő telik, nekem meg nem jó és az a baj, hogy a másik probléma mellett ez most eltörpül...így nem látom a végét és nem látom azt az időpontot sem még, amikor végre a nehezén túl leszek. 

A problémák úgy is megszüntethetőek, hogy kiiktatjuk a kiváltó okokat. Ha elmennék, minden ok kiiktatódna az életemből...., de nem lehet, pedig milyen egyszerű lenne. 

De miért is ne lehetne?

Amikor probléma van az életedben, amit nehezebben dolgozol fel, mint általában más dolgokat, akkor az előbb-utóbb meglátszik a viselkedéseden. Jellembeli negatív változások, sorra elkövetett hibák, konfliktusok képében jelentkezik, amik csak növelik az általános rossz kedvedet. Bántod a körülötted lévőket, a szeretteidet, a barátaidat és csak romlik a helyzet. Ördögi kör. Segítséget kérni nem tudsz, nem lehet. Meg kell találni a problémát és a gyökerénél kiírtani. Persze állítólag egyedül, mert a Te életed, a Te dolgod...persze ha menne egyedül, akkor ugyebár már meg lenne oldva. Főleg, ha eme édes kis probléma kiváltója egy másik ember, akkor tényleg elég nehéz a helyzet. 

És akkor úgy döntesz, inkább elindulsz egy másik úton, hátrahagyva a problémát...ha már megoldani nem tudtad, elfogadod és marad az "ezen túl kell lépni" megoldás...és azt hiszed sínen vagy, és hogy most így jó lesz. Aztán rávilágítanak, hogy nem. Semmi sincs rendben. Ugyanúgy káoszolsz, szét vagy csúszva, idegileg teljesen labilis vagy és kezelhetetlen. Ezzel, hogy szóltak tudatosult bennem, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam. De hogy mondjam el, hogy mi a baj, ha nem szólhatok? Hogy segítene bárki is, ha erre csak egy valaki lenne képes... Ráadásul annyira kézenfekvő a megoldás...annyira adott és egyszerű...

Majd megint megpróbálok túllépni, elfogadni. Aztán pár hónap múlva megint jön a kontrollvesztés. Valamit nagyon rosszul csinálok, tudom, hogy velem van a baj...

 Mindenkinek van olyan dolog az életében, amit mindennél jobban szeretne...de miért van az, hogy ha megkapjuk, nem tudunk vele mit kezdeni. Egyenesen sokkhatás ért. A normál esetben legjobb dolog most olyan fájdalmat okozott, amit hinni sem mertem volna. Azt kell észrevennem, hogy vakvágányon van az életem. Minden, ami fontos és amiért küzdenék egyre messzebb van, hogy az életem, a kapcsolatom csak látszat. Pont azokról a dolgokról kell lemondanom, amik jelentenének valamit. Igen, össze vagyok zavarodva. Hetek óta nem vagyok önmagam. Mondhatnám, hogy nem tudom, mi lett velem. De nem így van.  Nagyon is jól tudom, hogy miért történik ez. Hogy miért káoszolt be az agyam. De tehetetlen vagyok... Úgy érzem megőrültem. Sőt, most már biztos vagyok benne. Vagy egy rémálomban vagyok, vagy küldjetek orvoshoz...

ui.: igen, kiszóltak azon az ajtón.

...nem tudok írni. Képtelen vagyok leírni a gondolatokat, amik a fejemben keringenek. Nem tehetem, nem mondhatom, nem írhatom, nem szólhatok. Úgy érzem, mintha egy hatalmas tetoválás lenne a lelkemen. Lemoshatatlan, végérvényes...vele együtt fogok meghalni. Nem tudom mi van. Minden erőmmel azon vagyok, hogy kétségbeesetten megragadjam azokat az apró boldogságfoszlányokat, mik előttem lebegnek. Választottam egy utat, végig kell mennem rajta...

Egy barátom azt mondta, hogy nem tudok túllépni bizonyos dolgokon. Túl sokat rágódom rajta. Pontosabban:

"Az embereknek meg kell érteniük, hogy senki sem játszik cinkelt lapokkal, egyszer nyerünk, másszor veszítünk. Ne várd, hogy visszakapj valamit, ne várd, hogy észrevegyék az erőfeszítéseidet, hogy felfedezzék a tehetségedet, hogy megértsék a szerelmedet. Minden egyes ciklust le kell zárni. Nem büszkeségből, nem azért, mert nem bírsz tovább harcolni, nem is gőgből, hanem egyszerűen azért, mert már nem része az életednek. Zárd be az ajtót, cserélj lemezt, takarítsd ki a házad, rázd ki a porrongyot. Felejtsd el azt, aki voltál, és legyél az, aki vagy."

/Paulo Coelho/
 

Igen, így van. Tényleg túl sokáig tekintek vissza a bezárt ajtóra, míg a végén nem veszem észre a másikat, ami megnyílik előttem... Folyamatosan olyan érzésem van, hogy ott felejtettem valamit. Egy emléket, egy eseményt, egy embert, a szívem vagy a lelkem egy darabját. Vagy talán remélem, hogy kinyílik az az ajtó és kiszól valaki, hogy "Hé, hová mész? Gyere vissza...."

De nem, az ajtók véglegesen bezáródnak. Nem nyílnak meg többé, már senki sem lép rajtuk ki, sem be. Ha bennt felejtettél valamit, az örökre odaveszett. Talán csak búcsúzni akarok. Talán csak állok és nézem az ajtót, hogy emlékezzek....

“Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.”

(Paulo Coelho) 

Annyira nincs időm semmire és annyi minden történt az elmúlt két hétben, hogy egyszerűen bekáoszolódtam...Minden téren. De szerencsére a nagy problémák megoldódtak, csak kezdek a végkimerültség felé haladni... Meg tudtam beszélni a barátnőmmel a nagy problémákat, amiket fejtegetni merészeltem előző bejegyzésemben. Nem biztos, hogy használt, de Én legalább nyugodt vagyok, mert elmondtam Neki, mit gondolok. Ennél többet sajnos nem tehetek. Egyébként meg lehet nem is érdekelte szegényt....:D 

Az elmúlt napokban kaptam néhány szemrehányás-szerűséget a rendíthetetlen blogírásomat illetően... Nem szándékoztam személyiségi jogokat sérteni. Ha jól gondolom semmiféle helyet és személyt nem említek, merő toleranciából. Mindenkinek a  saját szíve joga, hogy mit gondol. Sajnos ahogy a mellékelt ábra mutatja, elég sokan félreinformálják magukat. 

Nem, nem az eseményekről szeretnék írni, nem arról, hogy elmentem boltba, vagy hogy a Petike megfogta tegnap a Marika lábát a zöld padon, a parkban. Azokról amiket érzek. A számomra fontos dolgokról, amik bántanak. Amikről nem tudok beszélni, vagy nem akarok és főleg, amikről nem lehet. Más kifutja, kibulizza, kivezeti magából.....Én kiírom. Nem tudom az igazi okát. Írhatnék egy egyszerű fekete plüssborítású kis noteszbe is. Tetszett, szeretem. Nem érdekel, mit gondolnak az emberek, vagy mit kombinálnak. Sőt, mókásnak találom. Megbántani senkit nem szeretnék ezzel, ha valaki meg netán magára ismer, akkor inkább kérdezzen, mielőtt megsértődik!!! Ha meg már annyira biztos benne, hogy kérdeznie sem kell, akkor meg gondolkozzon el, hogy nem véletlenül olvas magáról itt, mert az valószínűleg azt jelenti, hogy számomra jelenleg megoldhatatlan problémába ütköztem vele kapcsolatban. De ezek mind olyan barátnőkről és barátokról szólnak, akik fontosak számomra. Szeretem Őket, így remélem elnézik Nekem:P 

A magánéletemről szánt szándékkal nem írtam eddig. Nem volt miről, a 4,5 éves múltamról majd talán egyszer. Ami meg most van, arról meg inkább még nem :)))) Van mellettem valaki, aki már most sokat jelent. Nagyon különleges ember. De még nincs itt az ideje, hogy írjak róla......:))))))

Ennyi....sajnálom tényleg, ha valakinek kellemetlenséget okoztam ezzel. Főleg, ha félreértésekből származik, mint ugyebár mindig. Semmilyen negatív szándék nincs bennem, magam miatt írom, mert Nekem jót tesz......

Persze, hogy beárnyékolja valami mindig csodás kis életem....Van egy nagyon jó barátom, akit nagyon szeretek, de nem boldog.....van valami baj....

.......igen vannak ilyen emberek. Nem beszélnek. Néznek mereven, keményen ellenálva mindenféle lelki ostromnak, ami a boldogtalanságuk okát hivatott kifürkészni. Megnémultak, ki tudja milyen gyermekkori trauma, vagy egy álszent barát által okozott sérülés váltotta ki, de nem képesek elmondani. Nem akarják, mintha szégyellnék a problémát. Ha megkérdezed, a szemedbe hazudik, ha sarokbaszorítod elmenekül. EZT ÍGY NEM LEHET....Egy lelkileg teljesen sérült ember lesz a végeredmény. Nem akarom, megszakad a szívem, hogy végignézem és nem tudok tenni ellene. Ha egy problémát nem látunk be, azon nem lehet segíteni. De nem értem miért kell. Azért vannak a barátok, hogy hátha van megoldás, vagy csak elmondani, valakinek....legalább egy ember lenne, nyugodtabb lennék, ha tudnám van valaki mellette. A folyamatos negatívum, az a mély szomorúság csak gyűlik, folyamatosan növekszik és a végén felemészt. Akármit mond, akármit csinál....rohangálhat fel-alá vigyorogva, látom a szemében, azt hiszi, hogy nem, pedig ismerem.:) De a világot is megfordítaná, csakhogy le tudja tagadni. Mert az ugye megy, a tagadás, a terelés. Nem értem, egy olyan ember, aki tele van rengeteg pozitív tulajdonsággal, szeretik, szeretjük azért és úgy amilyen, annak miért kell megmásítania a valóságot. Apró kis hülyeségek, betegesen, jelentéktelenek...pont ezért nem értem; és lebukik velük, de ezt is letagadja. Úgy tesz, mintha bármilyen szégyellnivalója lenne önmagával vagy a viselt dolgaival szemben. Pedig hihetetlen ember és mi azért vagyunk a barátai, mert elfogadtuk ilyennek, sőt! csak ilyennek fogadjuk el.. Hazugság hazugságot szül és ha valaki évekig kényszerül ilyen életformába, azon (mint a mellékelt ábra is mutatja ) maradandó lelki sérülések keletkeznek. Ami a legrosszabb, nem hallgat senkire és nem hajlandó meghallgatni senkit. Engem nem, az egy dolog, de hogy nálam idősebb, jóval tapasztaltabb emberek véleménye mellett is elmegy. Makacsul, "én ilyen vagyok" felkiáltással. Nem lehet. Elpusztít. Biztosan van oka, valahol mélyen és szeretném megfogni a kicsi kezét, leültetni egy székre és meghallgatni. Segíteni, mert tényleg nem bírom.....nem bírom végignézni. Van egy ismerősöm, aki teljesen ugyanilyen viselkedési formával egy hónap kényszerpihenőre szorult bizonyos sárga színű házban. Megéri? Vagy tényleg ennyire nehéz megnyílni? Egyszer már ment, vagy az sem volt igazi?

Tehetetlen vagyok, végig kell néznem és olyan érzésem van, mintha szépen lassan elveszteném. Végigolvastam, amit most írtam és ha netán megmutatnám vagy felvázolnám neki, vérig lenne sértve és megkapnám a "Te hogy kivagy! Hagyjál már a hülyeségeiddel én erre nem vagyok kíváncsi. Miért kell így túlreagálni a dolgokat? Nincs semmi gáz, csak kicsit rosszabb passzban vagyok. Minek beszéljek róla, úgysem tudsz segíteni." monológot. Aminek szintén vajmi kevés köze van a valósághoz úgyhogy Sakk-matt, frankón. Teljesen ugyanaz a szituáció, mint amikor egy alkoholistát vinnének elvonóra, csak ugyebár előtte fel kell vállalni és be kell látni, hogy baj van. Addig nem lehet kezelni. 

Annyira bánt, annyira elszomorít, mert egy nagyon értékes ember és nehezen viselem a tehetetlenséget. Talán gyűjtök erőt és lesz ami lesz alapon nekiesek. Mondjuk valószínűleg makacssága miatt csak rontanék a helyzeten. Lehet elveszíteném, mint barátot, de nekem talán megérne ennyit, hogy észheztérjen.....mert amíg nem, addig nem lehet boldog és én nem bírom nézni, hogy boldogtalan...mindig......

Ha minden kívánságom így teljesülne...lehet nem itt lennék:D

De ez is elég így, azt hiszem. Ma túlóráztam 6 órát,de megérte a tegnapi kis kiruccanásom...Csodálatos napom volt, tisztára elvarázsolódtam, de rám fért már tényleg. Régóta vártam hasonló élményekre....de nem mesélem el......még:)))

Titok, egyelőre. Még a végén elkiabálok valamit. 

De jó, nagyon.

Mintha boldog lennék:)))

Hányattatott ( persze élvezi, hogy az) sorsú barátnémmal, aki mellesleg most a lakótársam is lassan egy hónapja, az esténket kellemesen töltve épp azt boncolgattuk, mi hiányzik csodálatos és mellesleg elég érdekes kis életünkből. 

A kapcsolat...

Persze, legyünk őszinték. Jó az egyedüllét a maga csodás kis pozitív oldalával, de valahogy hiányzik az izgalom. Kell a rajongás, a figyelem. Adni és kapni. Megvan, szeretnék egy kapcsolatot, de csak az elejét. A "kézenfogvasétálás", "mikorérszhaza", "mitcsináltálmadrágám", "mitfőzzekmirehazaérsz", "mármegintholvagyperszeabarátaiddal" rész nem igazán vonz, sőt egyenesen taszít. Nekem az eleje kell, de ezt azért mégsem vázolhatom fel a cuki kis pasinak, akit kinéztem két hete, lehangoló lenne így indítani. Az a rész hiányzik, amikor egész nap a csodálatos, nemrégvásárolt, persze nagyon csinos kis telefonodat nézed, hogy ugyan mikor bocsájt már ki valami aprócska kis hangot magából. Izgalommal és kitágult pupillákkal figyeled, ki írt? Ohh, hogy Ő az, persze.... és mit is? Annyira jó. Várni, hogy eszébe jutsz-e, felhív-e. Tiszta élet és izgalom. "Véletlenül" összefutni néha, aztán persze direkt. Még titokban, barátnőinknek szemrebbenés nélkül azt mondva, hogy "ÁÁÁ, nincs semmi. Aranyos meg minden, de hülye vagy?" Az az eleje, amikor elvarázsol az ismeretlen, amikor figyeled minden apró mozdulatát, a szemét, a száját, milyen édes. Persze nem érhetsz hozzá, de legszivesebben berángatnád az első kapualjba, hisz egy ilyen meleg nyári estén ugyebár mit is kezdhetne magával egy hasonló korú  hölgyemény. ( Bátorkodom megjegyezni, nem vagyok ilyen, ez csak fikció, sokmindent végiggondol azért az ember, amit nem tesz meg. Nem lenne illendő ugyebár.)

Aztán az első érintés, az első csók, az első....de hagyjuk is. Szerintem mindenki tisztában van vele miről is beszélek.( Aki nem, az sajnálhatja, az egyik legszebb dolog az életben) Igen, ezt tárgyaltuk, milyen jó is ez. De ezt nem lehet direktbe. Volt nemrég hasonló élményem. Csodálatos volt, minden pillanatával, üzenetével, érintésével együtt. Nem bántam meg egy percet sem. Hiányzik is nagyon, de az más volt....azt hiszem. Most előttem az új lehetőségek, most már bele kellene vetnem magam az élet sűrűjébe.....  Jó estét Szolnok!

Mi az, amire érdemes várni az életben? Sosem tudom. Várni a boldogságot, amit annyira túlértékelve nagyítunk fel, hogy amikor szembe jön velünk, elmegyünk mellette? Vagy várunk egy lehetőségre, a nagy pillanatra? Meddig? Honnan tudjuk, hogy amire várunk, annál mennyi az a megfelelő időintervallum, ami még belefér? És, ha csak várunk folyamatosan és nem jön? Semmi sem jön? Vagy ami a legrosszabb, nem vesszük észre? 

Várunk egy munkára, amiben megtaláljuk önmagunkat? Egy eszközre, amivel kifejezhetjük belső érzéseinket. Egy emberre, akinek kiadhatjuk magunkat, akinek elmondhatjuk legféltettebb titkainkat? A nagy Ő-re, akiből legalább százezer van...vagy a nagy szerelemre, ami valószínűleg ugyanúgy nem létezik, mint az életen át tartó boldogság...

Nem tudom, az biztos, hogy várunk....várok én is...hátha megtalálom egyszer azt, amire érdemes volt ennyit várni.

Jajj, de rég volt már ilyen. Az a kis ártatlanság.Már megint azok a nem létező véletlenek. Vannak emberek, akiket folyamatosan az utamba sodor az élet. Már jópár évvel ezelőtt. Teljesen érdektelen dolognak tűnt. Aztán újból és újból. Teljesen névtelenül. Semmi érzést nem fűzöl a dologhoz, csak valami egyszerűen pozitív. Mosolyogsz, ha találkozol vele, örülsz neki....  Elég régóta nem volt időm ilyenekkel foglalkozni, pedig nő vagyok....  Vagy csak egyszerűen nem voltam hajlandó...nem figyeltem. Egy hosszabb kapcsolatban eltompulnak az ember érzékszervei...aztán egyszer csak kinyílik a szeme:))

Kell...kell az a pillantás, az édes mosoly, az ártatlan flört. Főleg, ha nem egyszeri alkalom.... Aztán felmerülnek érdekes kérdések az ismeretlenről....és mivel Szolnok elég kicsi város, hamar megtud az ember érdekes kis információkat.... Szeretem ezt, már hiányzott:) Lefoglal, elgondolkodtat, pozitív, felkavar...jó....tényleg ez kellett már.....végre....